A szuperbruttó dicsérete alkotmánybíráknak

Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 2009. július 27-én, hétfőn azt kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg a személyi jövedelemadóról (szja) szóló törvény június 29-én elfogadott és jövő év január 1-jén életbe lépő azon módosításának alaptörvénybe ütköző voltát, és ebből következően semmisítse meg, amely az adóalap részévé teszi a munkáltató által a munkavállaló után fizetett társadalombiztosítási járulékot (tb-járulék). Kérését azzal indokolta, hogy a személyi jövedelemadó-alap ily módon történő kiegészítése „nem ténylegesen megszerzett” jövedelmet von adózás alá, sőt az – lévén, hogy a munkáltató munkavállalója után fizeti – semmilyen kapcsolatban nem áll az adózó jövedelemével. Hogy nem jövedelemről van szó, szerinte az is bizonyítja, miszerint „a foglalkoztatót terhelő társadalombiztosítási járulék és egészségügyi hozzájárulás semmilyen tekintetben nem befolyásolja az adóalany nyugdíj, illetve egészségügyi ellátását”.
Nagyon remélem, hogy az általános ombudsman indítványát az Alkotmánybíróság, pestiesen szólva, elutálja. De ennél is inkább remélem, hogy az Alkotmánybíróság nem gördít akadályt a(z adó) jognak a (közgazdasági) valósághoz való igazítása elé. Mert amiről az Alkotmánybíróságnak döntenie kell, az messze túlmutat az alkotmányos alapjogokon. Az Alkotmánybíróság döntésének, illetve döntése indoklásnak nagy szerepe lehet közgazdasági szemléletünk formálásában, az államháztartás valódi mibenlétének megértésében és gyakorlati működtetésében, a háromoldalú (munkáltatók–munkavállalók–kormány) érdekegyeztetés fejlődési irányának kijelölésében stb. Adott a lehetőség, hogy az Alkotmánybíróság – ha meri szerepét a jogi molyrágáson túltekintő grémiumként értelmezni – pozitív folyamatok katalizátorává váljon.
A közgazdaság-elméletben a munka a két termelési tényező egyike (a másik a tőke), amelynek a kereslet és a kínálat által meghatározott (piaci) ára van. A munka nevű termelési tényezőt tulajdonosa, a munkavállaló, a munkapiacon kínálja eladásra, s ha kínálata találkozik a munkáltatók keresletével, akkor eladja. A munka ára a munkajövedelem (munkavállalói jövedelem), ami pénzben kifejezve azt az összeget jelenti, amibe a munkáltatónak a munkavállaló meghatározott időegység (ritka kivételtől eltekintve egy hónap) alatt kerül. A munkáltató által kifizetett munkajövedelemnek kemény felső korlátja van: az legfeljebb annyi lehet, amely profitját nem veszélyezteti (munkajövedelem-maximum), alsó korlátja pedig a legtöbb fejlett országban a minimálbér. A munkáltatókat az általuk kifizetett munkajövedelem (illetve kumulált összegük) érdekli, gazdasági számításaik során kizárólag erre vannak tekintettel, nem érdekli őket, hogy munkavállalóik munkajövedelméből mennyi tb-járulékot, szja-t, termékek és szolgáltatások vásárlóiként mennyi forgalmi és jövedéki adót fizetnek. A munkáltatókat kizárólag a vállalkozási nyereségadó (társasági adó) mértéke érdekli. Zárt gazdaság esetén még az sem. Akkor ugyanis módja van magas vállalkozási nyereségadót alacsonyabb munkajövedelem-maximummal, illetve bérszinttel ellensúlyozni.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy az szja-t és a tb-járulékot a munkavállalók munkajövedelmükből fizetik, még akkor is, ha utóbbi nagyobb hányadának megfizetése jogi értelemben a munkáltatók kötelezettsége. Az a múlt egy évszázados öröksége. Bevezetése egy konkrét helyzetben részben kényszer, részben tudatos politikai szándék volt. (Így volt jogalap ez akkor létrehozott munkásbiztosítók vezetésében a munkáltatók képviseletére.) Ezzel a jogi valóság elvált a közgazdasági valóságtól, és ez az elválás még ma is tart. A szuperbruttósítás közgazdasági tartalmát tekintve a jogi valóságnak a közgazdasági valósághoz való igazítása. A közgazdasági valóságnak megfelelően a munkáltató fizesse meg a munka árát (a munkajövedelmet), a munkavállaló pedig munkajövedelméből fizessen szja-t, tb-járulékot stb. Ez tiszta, egyértelmű, átlátható helyzet lenne. Csakhogy ez sokaknak nem érdeke. Az általános ombudsman velük keveredett szövetségbe. Meggyőződésem szerint akaratlanul.
A fentiekből az is nyilvánvalóvá, hogy nem létezik „bérre rakodó közteher”, „járulékos bérköltség”, „élőmunkát terhelő adó” stb. Legalábbis közgazdasági értelemben. E terminológiák azt hivatottak sugallni, hogy a munkavállalókat csupán a zsebbe kapott (nettó) bér illeti meg, az „jár”, az a „jogos”. Ami ezen felül van, azt az állam adószedő mohósága hívta életre, és ha e mohóság nem létezne (nem lenne állam) vagy kisebb lenne („kisebb állam”), több maradhatna a vállalkozók zsebében. Vagyis magasabbak lennének a profitok. Ezen ideologikus terminológiák használata olyan politika alapjául szolgál, amely a munkajövedelmek egy részének tőkejövedelemmé alakítására, átszivattyúzására irányul. A „nagy állam” kisebbre cserélésének igényével, az élőmunkát terhelő adók (adóék) magas volta miatti panasszal a cél a munka és a tőke közötti, a munkapiacon „beárazott” jövedelemhatár elmozdítása a munka hátrányára, a tőke előnyére – egy tipikusan nem piaci eszközzel. A közgazdászok zöme arról beszél, hogy a „kisebb állam” az állam és polgára közötti felelősség újraosztásról szól, arról, hogy az államnak kisebb, a polgárnak nagyobb felelősséget kell vállalnia. E mögött valójában a tőke és munka közötti jövedelemhatár előbbi előnyére való billentése áll. Csak a polgárok meg ne tudják. De a szocialistáknak a mély hallgatásnál jobb ötletük is támadt. A szivattyút azért kell beüzemelni, hogy válság idején a lehető legtöbb munkahelyet megvédjék és fokozzák az ország versenyképességét. Ez nem csak butaság, de aljasság is.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a Bajnai-kormány nem elvi megfontolásból, a gazdaságpolitikai viták racionálisabbá tétele érdekében állt elő a szuperbruttósítással, hanem azért, hogy közel változatlan adóbevétel az eddigieknél kisebb adókulcsokkal és/vagy magasabb sávhatárral is beszedhető legyen, amihez az adóalapot a munkáltatói tb-járulékokkal szélesítették. Csak és kizárólag a látszatról van szó, amit a kormány PR-tevékenységében valóságként igyekezett elfogadtatni, s az adócsökkentés „ténye” óriásplakátokra és újsághirdetésekbe került. De egy ötlet, még ha azt átverési célból dobták is be, lehet hasznos, sőt továbbfejlesztendő.
Amennyiben az Alkotmánybíróság kimondaná, hogy a munka ellenértéke a munkavállalói jövedelem, a munkáltatói tb-járulékokkal bruttósított bruttó bér, akkor már csak egyetlen lépés szükséges annak kimondásához, hogy az állam a munkáltatókra a foglalkoztatás okán – a munkajövedelmek megfizetésén túl – nem róhat semmiféle terhet. A munkáltatóknak munkavállalóikat kell megfizetniük, a munkavállalók pedig fizetik az szja-t és tb-járulékot. A munkáltatók és a munkavállalók között a munkavállalói jövedelem alakulásáról folyna az alku, míg az szja és a tb-járulék mértékéről a munkavállalók (és más személyijövedelem-tulajdonosok) és a kormány között. De a munkáltatóknak – legalábbis munkáltatói minőségükben – semmi közük nincs az szja és a tb-járulék mértékéhez. A munkáltatóknak, mint magánembereknek, mint személyükben munka-, illetve személyijövedelem-tulajdonosoknak persze igen. Például a vállalkozói érdekvédelmi szervezetek előállhatnának azzal, hogy szerintük kívánatos a vagyonadó bevezetése és/vagy a társasági adó csökkentése, de azzal nem állhatnának elő, hogy szerintük mi az szja kívánatos mértéke. Ezt csak magánemberként tehetnék meg.
A szuperbruttósítás nem csupán a munkapiac munkajövedelem-meghatározó szerepét erősítheti, de megakadályozhatja, hogy a befolyásos gazdasági érdekcsoportok az államot felhasználva a munkajövedelmek egy részét saját tőkejövedelműkké alakítsák. Az Alkotmánybíróság döntése közelebb vezethet egy olyan szabályozáshoz, amely megnehezíti az állam járadékvadászat (rent seeking) céljából való használatát. És nem mellékesen megszabadulnánk számos közgazdaságinak mondott hazugságtól, így időnk és energiánk szabadulna fel, hogy a tényleges és lényeges dolgokra koncentrálhassunk.
A következmények átgondolása elvezethet az Országos Érdekegyeztető Tanács szerkezetének átalakításához. A kormány a munkavállalókkal és a munkaadókkal külön-külön tárgyalja a rájuk vonatkozó kérdéseket, és csak a mindkét félt érintő ügyek esetén tartanának teljes ülést. Rendkívül nevetséges, amikor a munkáltatók támogatják a kormány abbéli szándékát, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét profitjuk növelésére vagy veszteségeik enyhítésére fordítsa.
A munkavállalói jövedelem (adó) jogi fogalommá tétele az államháztartás mibenlétének megértéséhez is közelebb vezethet. Mert lehet liberálisként a kisebb és szocialista–konzervatív meggyőződésből a nagyobb állam mellett érvelni. De tisztességtelen a kisebb államot ürügyként a jövedelemszivattyú bekapcsolására használni. A gazdaság szereplőinek a piaci versenyben kell helytállniuk, ott kell eredményesebbnek lenniük, és nem a kormány segítségével saját munkavállalóik rovására. Ez nem egyéb, mint növekedésgyorsító gazdaságpolitikának álcázott járadékvadászat.
Befejezésül egy megjegyzést tennék az általános ombudsman azon kijelentésére, hogy a munkáltatói tb-járulék azért nem minősíthető a munkavállaló jövedelmének (és ezért alkotmányellenes a szuperbruttósítás), mert az „semmilyen tekintetben nem befolyásolja az adóalany nyugdíj-, illetve egészségügyi ellátását”. Ha ez a szó szoros értelmében igaz ugyan, de nem lehet kétséges, hogy e kettő tartósan nem szakítható el egymástól. És ha az egészségügyi ellátás esetén a befolyásolás eredendően nem is lehet szigorú, nyugdíj esetén nagyon is az lehet(ne). Mert most nem az. És ez valóban megérne egy alkotmánybírósági beadványt.

A szerző szociológus-közgazdász