Amikor a Sakk ad mattot

Évekkel ezelőtt született a Nagy szavak ideje című írásom, amelyben – tán nem is illő módon – feltétlen lelkesedésemet lepleztem le a Traviata salzburgi, Nyetrebko, Villazón és Hampson fémjelezte csodaprodukciója iránt. Nem is baj, ha megint papírra vettettek e nevek: a Sakk című musical „félig” szcenírozott előadása, szólisták és tuttisták csillagórája ahhoz a 2005-ös estéhez hasonlítható.
Nálunk anno kurta-furcsán alakult a darab sorsa, amelyet az ABBA két, slágerüzembe beleunt férfi tagja komponált Tim Rice ötletére. (Webber is bánhatja, hogy „holmi” Macskákkal cicázott hosszan, így hű szerzőtársára nem maradt idő…) Benny Andersson és Björn Ulvaeus színes, igényes, komoly előzmények nélkül szinte zseniális zenét komponált az amerikai és a szovjet sakkozó nagy meccse köré.
A sztori Tim Rice önkritikája szerint túl turbulens, szerintem mégis megérti bárki, aki látott már amerikai szerelmes filmet – igaz, itt a ritkább B verzió érvényes. Szóval nincs happy end. A szovjet sakkozó ledönti trónjáról a pökhendi jenki világbajnokot, több mint szekundánsát („lover”, írja néhol Rice) is elszereti. Ám hiába emigrál, a KGB a következő tornára kihozza a Moszkvában felejtett feleséget, mocskosul megzsarolja Anatolijt, és címét bár megvédi az új szovjet terminátorral szemben, mégis hazamegy a Florence-hez való valahai visszatérés halvány, inkább utókezelés jellegű ígéretével.
Negyedszázada is londoni szimfonikusok játszották a precíziós partitúrát – persze nem a svéd fiú pár hangszerelt, hanem bizonyos Anders Eljas. Szokás ez musicaleknél: mekkorát döbbentem, hogy a West Side Story dalait se csak Bernstein írta szét szólamokba… David Firmannek nagyon észnél kell lennie, hogy két májusi estéből csak apró baki-szeplőkkel élővé tett anyagot integethessen össze a dugig telt Royal Albert Hall irdatlan körtermében. De ilyen szólistákkal lehet-e bármi gond?
A legnagyobb név Josh Grobané, igaz, tetszetős és felettébb muzikális baritonja mellé kissé gyámoltalan Anatolijt kapunk – és kötve hiszem, hogy habitusának ellentmondva veszi elfogódottra a figurát. Inkább fordítva gondolkozott a rendező, Hugh Wooldridge. Groban sztár, kiváló énekes, bizonytalankodjon nálunk mint szovjet nagymester. Jó húzás. Adam Pascal viszont a kisujjából rázza ki a rivális Freddie-t: atlétikus, nyers, de árnyalt játékot nyújt, és ide maximálisan alkalmas tenorjával ugyanúgy élmény hallgatni, mint a végére kissé torokban lefáradt Idina Menzelt, aki igen csinos és robbanékony is – bármikor Penelopé Cruz dublőre lehetne, ha ez pálya volna számára. De saját jogán is nagy név ő. És brillíroznak a kabinetszereplők. A One Night In Bangkok-sláger teljes vokálja voice-szal kezében dzsesszbalettezik, még a timpanis mögött is fények, szereplők villódznak óraműszerűen: a bonyolult dobogórendszeren stilizált, de maradéktalan előadás zajlik. Külön élmény, ahogy bedobban a történetbe 1956, s nem pusztán dekorál, hanem még a szomorkás véget is dominálja a szovjetek eltüntette magyar férfi, Florence apjának sorsán keresztül.
„Budapest is rising/fighting/ falling/dying” sziszegi a kórus (micsoda klassz, jóarcú és tribünre ültetve is játékba vonható kar!), s az át-átütő motívum hatása vetekszik a nagy duettekével (You And I; I Know Him So Well). Bár harcban-halálban és szerelemben sem fekete-fehér a világ, nem árt, ha néha megmutatják, hogy kell a futószalag-musicalek igénytelenségének e pepita mezőben mattot adni. Így.
(Sakk – Reprise Records DVD, 2009.)