Az én krízisalapom

Az árakat a távhőtől kezdve mindenfajta szolgáltató úgy állapítja meg, hogy a szegényedő becsületes fizetőknél is szegényebbek kifizetetlen csekkjei ellenére ő haszonnal működjön. Mi ezt, raszszista, xenofób, fundamentalista középosztály, zokszó nélkül tűrtük és lenyeltük.

Valahogy nem úgy gazdálkodtam idén, hogy egy balatoni nyaralásnál többre futotta volna. Gondolkodtam, mit tudnék tenni annak érdekében, hogy egy akciós, alig egymilliós indiai utat összekössek egy szolid földközi-tengeri hajóúttal, majd átránduljak Alaszkába is, régóta érdekel engem az a földrész. Szívesen megnézném, maradt-e valami emléke ott az orosz misszionáriusoknak, vagy csak nekünk kell őrizgetni a szovjet katonák korántsem misszionáriusi tevékenységének Szabadság téri obeliszkjét. Amikor a harminchat fokos hőségben megkaptam józanságra intő csekkjeimet (minden hétre egyet, de inkább többet, hogy ne feledkezzek meg arról, hol élek, s hogyan), hirtelen eszembe jutott, amit több hírcsatornán is hallottam: hogy az áramszolgáltatóknál hatalmas, ötmilliárdos extraprofit jelentkezett. S az a mi fogyasztói többletbefizetéseinkből jött nekik össze.
Éreztem én legalább másfél éve, ahányszor csak megkaptam az Elmű-számlát, hogy itt csakis tévedés lehet. Kizárt, hogy ilyen sokat kelljen fizetnem, holott nem fűtök villanyárammal, s még a lepedőket sem villanyvasalóval vasalom, hanem éjjel a párnám alá teszem őket összehajtva, reggelre kisimulnak maguktól. Hasztalan próbáltam kiigazodni számláimon, két diplomám kevésnek bizonyult hozzá. Amiből nem arra kell következtetni, hogy nem kaptam megfelelő oktatást két felsőoktatási intézményben, hanem arra, hogy az Elműnél einsteini agyú lények dolgoznak, akiknek munkáját a szó szoros értelmében lehetetlen megfizetni.
Jókedvem lett a többletbefizetéseinkről szóló hírtől, arra gondoltam, akkor most komoly summa üti a markomat, hiszen az áramszolgáltató kénytelen lesz összeszámolni, mennyit vett ki havonta jogtalanul a zsebünkből, és visszaszámlázza nekünk, a rendszeresen, időben és zokszó nélkül fizető fogyasztóknak a különbözetet. Már tervezgettem: tíz éve nem festettem, a kerítés ki akar dőlni, a tetőn töredezettek a cserepek, kályhát kellene rakatni a nappaliba, mert a téli havi gázszámlák fizetésem egyharmadát viszik el, szóval ezer helye lesz a nekem visszajuttatott, húszezres bankókból álló kicsiny csomagnak. S akkor mintha puha pázsit helyett csalánba léptem volna, égő, viszkető érzés lepett el a hírtől: a Bajnai-kormány úgy döntött, hogy a fogyasztóknak visszajáró pénzt beleteszi egy krízisalapba.
Az én pénzemet! És meg se kérdezi, mit szólok hozzá!
A Bajnai-kormánynak ugyanis nem elég, hogy évtizedek óta úgy van kikalkulálva minden háztartásienergia-ár, hogy a szolgáltató akkor is a pénzénél legyen, ha egy bérházban tíz család fizet, három meg nem fizet. Az árakat a távhőtől kezdve mindenfajta szolgáltató úgy állapítja meg, hogy a szegényedő becsületes fizetőknél is szegényebbek kifizetetlen csekkjei ellenére ő haszonnal működjön. Mi ezt, rasszista, xenofób, fundamentalista középosztály, zokszó nélkül tűrtük és lenyeltük, úgy éreztük, egyebet úgysem tehetünk, fizetünk helyettük is. Tudtuk, nekik rosszabb, mint nekünk, mert hiába álljuk helyettük a cechet egy-két hónapig, utána kilakoltatják őket. A rablás szolidaritásnak hazudott bőrét tehát már a legelső árkalkulációnál lenyúzták rólunk. A krízisalapba vándorló többletbefizetésünk nem csupán második lenyúzást jelent, hanem azt is, hogy nekünk úgy kell szolidárisnak lennünk valakikkel, akikhez talán el sem jut a pénzünk (hiszen kizárólag ilyen történetekről értesültünk az elmúlt években), hogy arról nem mi döntünk, hanem a szocialista kisebbségi kormány fedőnevű alakulat, az MMMSZ (milliárdosok magyarországi maffiaszövetsége).
Nehezen emésztettem meg a dolgot, de aztán valahogy sikerült. De valami történhetett az agyammal a melegben, mert egyszer csak úgy éreztem, nekem példát kell vennem a Bajnai-kormányról.
Első lépésben kiültem a kerítés elé, és akik elmentek a járdámon a ház előtt, azoknak kiállítottam egy úthasználati díjról szóló számlát, azonnali fizetési kötelezettséggel. A babakocsisokat sem kíméltem. Mindenki nagyon meglepődött, de kínosnak érezték azt, hogy kibiztosított számlatömbbel elébük állok, ezért szó nélkül fizettek. Második nagy ötletem az volt, hogy kidugtam a kerítés alatt néhány macskatányért, és persze kutyaeledelt tettem bele. A sövény mögött várakozó álláspontot foglaltam el. Mivel az emberek errefelé macskát pórázon nem sétáltatnak, csak kutyákat, számíthattam a sikerre. Csakhamar megjelentek a gyanútlan kutyatulajdonosok, éhes ebeik szürcsölve befalták a Whiskast. Gazdáik szabadkoztak, de én megnyugtattam őket, jöjjenek máskor is, majd egy hirtelen mozdulattal a kerítésen át kinyújtottam az előre kiállított számlát egy tálca Whiskasról, és kedves mosollyal közöltem, hogy ha nem kapom meg az ellenértékét, ciántablettát is tehetek a műanyag tálkába. Minden kutyatulajdonos azonnal fizetett. Ekkor úgy éreztem, most már megpróbálhatom ezt a dolgot nagyban csinálni, és egy szerkesztési munkámért a kiadónak leszámláztam a szokásos összeg dupláját. Míg az igazgató zavartan pislogott, lazán tudtára adtam, hogy válság van, legyen velem szolidáris. Mellékesen megemlítettem neki, titkárnőjével elintéztem, hogy az összeget már át is utalta nekem a kiadó pénztárnoka. A máskor oly előzékeny igazgató kicsit elsápadt és beharapta a száját. Nem tudta, hogy a titkárnőnek saját krízisalapomból juttattam egy kis tűpénzt, hogy az átutalásról szóló döntést megkönnyítsem neki.
Határtalan találékonyságom azonban nem mindenkit nyűgözött le. A környéken valakik rossz híremet keltették. Nyerészkedéssel vádoltak, és hogy jogtalanul veszek ki emberek zsebéből pénzt. Értetlenül álltam előttük, és mutogattam felfelé, hogy onnan, a Bajnaiéktól meg az áramszolgáltatóktól vettem a példát, akiknek kutyabajuk, nem kell nekik a törvény előtt felelniük, miért vágták meg a fogyasztókat. Jól mondod, Isten majd megbüntet téged, mondta egy idősebb asszony, és véletlenül elengedte a farkaskutyája pórázát. Az emberek azt követelték, hogy amivel megkárosítottam őket, azonnal fizessem vissza, különben polgári pert indítanak ellenem. A kiadóigazgató visszakérte a honoráriumom felét, s megfenyegetett, hogy ha nem fizetek, azt fogja terjeszteni rólam, hogy négerként én írom az ÉS-be Vásárhelyi Mária cikkeit.
Mi tagadás, ez rázott meg a legjobban. Besötétült felettem az ég. Éreztem, jobb, ha egy darabig meghúzom magam. Mindenkivel közöltem, hogy szégyellheti magát, azt se tudja, eszik-e vagy isszák a szolidaritást, s hogy lássák, kivel van dolguk, extraprofitomról hajlandó vagyok lemondani, de csak úgy, hogy nem nekik adom vissza, amit jogtalanul elvettem tőlük, hanem a postaládám melletti krízisládába helyezem. A szolidaritásra képtelen megsarcoltaknak megígértem, hogy krízisládám kulcsát a margitszigeti aranyhalas tóba dobom. Így véletlenül sem nyúlhatok hozzá extraprofitomhoz. Korrekt megoldásomat valamiért mégis elutasították. Krízisládámba több pénz most nem csordogál, csak a postaládámba dobálnak a megkárosítottak mindenféle fenyegető üzenetet. Képtelen vagyok megérteni, hogy amire a Bajnai-kormánynak lehetősége nyílt, az nekem miért nem sikerül? Ugyanazt tettem kicsiben, mint amit ők nagyban! És az emberek mégsem köszönnek nekem, beszólnak, ha meglátnak, erkölcstelen rablónak neveznek, aki ellopom a pénzüket, bekiabálnak, hogy szégyelljem magam, költözzek el a környékről.
Pedig milyen jól elterveztem saját krízisalapomból az alaszkai utazásomat. Juttattam volna a hajléktalanoknak is néhány forintot, de a nagy summa mégiscsak az én bankszámlámon maradt volna. A margitszigeti halőr már levajazta az aranyhalakkal, hogy ha bedobnám is, nem kapják be a krízisláda kulcsát.
Természetesen a halőrt is a krízisalapomból fizettem.