Nyelvében él a nemzet. Ha hagyják. Mindenki a saját anyanyelvén gondolkodik, bármilyen jól beszél is más nyelveket. Ez törvény. Még akkor is, ha ostoba hivatalnokok okoskodó törvényeket hoznak ennek megakadályozására.
Ha meggátolják, hogy ez az elemi szabadságjog és természetes igény érvényesüljön alapvető emberi jogainkhoz, azzal épp olyan sérüléseket okoznak az ember lelkében, mintha balkezességéről erőszakosan szoktatnák át a jobb kéz domináns használatára. Mint tudjuk, ez utóbbi okozhat viselkedés- és beszédzavarokat, mint például dadogást. Aki effélét okoz embertársának, az felelős lesz mindenfajta betegségért, lelki sérülésért, amelyet nem más, mint ő váltott ki buta és értetlen viselkedésével.
A nyelvtanulás különösen napjainkban fontos, amikor egységesülő Európában élünk, a határokon túl ívelő kommunikációt elviekben senki nem zavarja. Bárki nekiindulhat, hogy világot lásson, nem köti az évi 200 dolláros keret, s ha már ezt teszi, jobb, ha nem süketnémaként éli meg a másnyelvű környezetben a műveletlenség miatti kiszolgáltatottság élményét. Ha munkát is akar vállalni, még inkább fontos, hogy ne csak a segédmunkák legalját célozhassa meg, az olcsó ázsiai és afrikai menekültekkel vetélkedve egy-egy alulfizetett helyért.
Minden információ, ami az agyba érkezik, azon az anyanyelvi szűrőn keresztül érkezik, amely döntően meghatározza egyéniségünket és helyünket a világban. Aki jól beszél nyelveket, abban már nem is tudatosul mindez: az idegen nyelvű szöveg hallatán villámgyorsan lefordítjuk a kapott információt tartalmazó hangokat, majd hasonlóképpen visszafordítva adjuk meg rá a szükséges választ. Az egynyelvű oktatás, amely évtizedek óta divatban van, valamelyest felületessé teszi ezt a megértést, mert akinek nincs gyakorlata a fordításban, az lassabban tud reagálni az őt ért másnyelvű impulzusokra. A klaszszikus kétnyelvű oktatás alapja az, hogy megtanítjuk a diákoknak a minél gyorsabban fordítani tudás művészetét, azaz arra serkentjük az agyukat, hogy egyre gyorsabban engedjék át a kapott és adandó impulzusokat a létfontosságú szerv központján. Egy idő után ez reflexszerűvé válik, a nyelvtudás pedig sokkal alaposabb lesz, mintha csak egy nyelven volna szabad megszólalniuk. Amikor magasabb szintre érkezik a tudás, akkor már lehet kiiktatni úgymond a saját nyelvet, de ez csak a látszat. Az agy továbbra is úgy működik, ahogyan korábban megszokta, tehát oda-vissza fordít, csak már rutinosan teszi ezt, az ember szinte észre se veszi.
Aki jól tud fordítani, az alaposabban, mélyebben megérti és átérzi a másfajta lelkület minden rezdülését. Nem elég szóhalmazokat és nyelvi formulákat, gyakran idiotizmusokat ismerni ahhoz, hogy helyesen tudjunk társalogni egy adott nyelven. Aki frázisokban beszél, az a saját sivár lelkületét mutatja meg, nem pedig a nyelvi műveltségét. Nem elég szavakat érteni, fel kell fogni a mögöttes tartalmat is, amely olykor kétértelmű. Minél színesebb egy egyéniség, annál érdekesebben tudja kifejezni magát úgy a saját anyanyelvén, mint idegen nyelveken.
Szinte tudattalanul éljük át a művészetek legtökéletesebbikét, a szavak nélküli, örök üzenetet. A zene fejleszti a memóriát, növeli az IQ-t. Éppen ezért nagyon komoly kártétel, hogy mára szinte száműzték az iskolai képzésből a Kodály-módszert. Azt a módszert, amelyért más országokból valóságos zarándokfolyamok érkeztek egykor hazánkba, még azután is, hogy a Mester már nem élt közöttünk.
Amikor azt kell látunk, hogy Szlovákiában a magyarokat sújtó, embertelen törvényt hoznak, illetve tartanak életben, az anyaországbeli értelmiségiben jogosan fogalmazódik meg a gondolat: minek néznek bennünket, és miféle valóságtól elrugaszkodott alakok lehetnek azok, akik ilyet koholnak? Másrészt, mivel az Európai Unióval szemben komolyabb elvárásaink vannak: miként lehet, hogy ezen a téren ismét csak kettős mércével mérnek, és nem tűnik fel a durva diszkrimináció ténye, a modernkori fasisztoid tendencia, amely a magyarságot Kárpát-medence-szerte korlátozni próbálja emberi jogainak gyakorlásában? Válaszként az a minimum, hogy olyan országba nem utazunk, ahol ilyen törvény érvényben lehet. Ha tömegesen tagadjuk meg Szlovákia látogatását, azt a turizmus mindenképpen megérzi, és előbb-utóbb a szlovák sovinizmus is alábbhagy. Ha másért nem, hát gazdasági okokból. Minden normális kormány azonnal felkapja a fejét, és kellő eréllyel lép fel azok védelmében, akik nyelvi és identitásbeli okokból ragaszkodnak hozzánk, még akkor is, ha a „honn maradtakat” ennek az ellenkezőjére oktatja a nemzetrontó propaganda, a kádárizmusnak ez az alantas hagyatéka.
A szlovák nyelvtörvény értelmében maximálisan korlátozzák a magyar nyelv használatát például a hivatali érintkezésben. Ha valakinek mondjuk rossz a nyelvérzéke, és nem tud perfekt beszélni szlovákul, akkor több ezer eurós bírsággal sújtható. Nos, ettől a szlovák még nem válik világnyelvvé, legfeljebb a törvényhozó testület teszi magát teljesen nevetségessé – az egységesülő Európában. A nemzeti érzésnek, a nacionalizmusnak nem ebben a formában kellene újjáélednie…
Emberi jogokat minden embernek! Nyelvi azonosságtudatot mindenkinek, akár az Egyesült Államok, akár Szlovákia lakója! A XXI. században talán nem túlzás mindezt megfogalmazni, csupán szükséges, mert nem mindenki tud az európai szellemhez méltóan viselkedni, aki ezen a kontinensen él.
A szerző újságíró
Előre megvan az ítélet a Trump-kormányzat elleni perben?
