Bukottak

Fiatal zseni vagyok – szerénykedik 1886-ban a norvég parasztszülők huszonhét éves gyermeke, Knut Hamsun. Valami lehet az állításban, hiszen négy esztendővel később berobban az irodalomba Éhség című regényével, három évtized múlva pedig már világszerte ünneplik: az 1917-ben született Áldott anyaföldért 1920-ban Nobel-díjjal tüntetik ki. Hetvenedik születésnapján Thomas Mann és Makszim Gorkij magasztalja. Most – születésének százötvenedik évfordulóján – alig ismerjük. Nevét hallva sokunknak nem a remekművek (Pán, Csavargók, A világ vándora) jutnak először eszünkbe, hanem Vidkun Abraham Quisling, a fasiszta Németországot kiszolgáló, hazaáruló norvég miniszterelnök, sőt maga a Führer. „Méltatlan vagyok arra, hogy Adolf Hitlerről hangosan beszéljek – írja Hamsun 1945-ben, amikor értesül a vezér haláláról. – Az emberiségért harcolt, és a nemzetek jogait akarta visszaállítani. Reformer volt egy olyan korban, melyben példátlan aljasság működött, mely őt is végül földre terítette.”
Az 1859. augusztus 4-én született Knut Hamsun ma is rejtély. Mély emberségről árulkodó művei és embertelen tévedése között szakadék tátong: minden erőfeszítésünk hiábavaló, nem tudjuk megérteni. A másik nagy eltévelyedett óriás a doktori disszertációját a magyar Semmelweis Ignácról író Louis-Ferdinand Céline, az Utazás az éjszaka mélyére antiszemita szerzője. Hogyan is ír róla Kurt Vonnegut? „Végtelenül otromba volt. […] Minden író az adósa. […] Céline regénye belemaródott a csontjaimba vagy talán az agyvelőmbe.” És hogyan Philip Roth? „Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t, az embert aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az antiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul.” Lehet, hogy nincs is mit megértenünk? Tudomásul kell vennünk, hogy tehetség és erkölcs, nagyság és tisztaság nem mindig fér össze? Említhetnénk Jean-Jacques Rousseau-t is, a vonzó férfit, akit cseppet sem zavart, ha nők tartották ki. A nevelésről írta egyik fő művét, gyermekeit mégis sorra árvaházba dugta. Nagysága, hatása – az élete és a műve között mutatkozó kiáltó ellentét dacára – vitathatatlan.
A Nobel-díj Hamsun irodalmi teljesítményének, nem pedig életének jutalma. A pesti könyvtárból kölcsönzött Hamsun-művet lapozgatva az egyik oldalon a következő széljegyzetbe botlottam: „Itt bukik le!” Az író talán legnagyobb büntetése, hogy könyvét a mai olvasó úgy forgatja, hogy a rejtőzködő antiszemitát vadássza benne. A könyvtári könyvbe jegyezgető (tehát a leendő olvasón, minden utána következő olvasón egy kicsit erőszakot tevő) érdeklődő bizonyára átsiklott volna az inkriminált sorok felett, ha nincsenek feltevései, ha nem 1945 tükrében tekint 1917-re, mikor a regény keletkezett.
Knut Hamsun 1952-ben, kilencvenhárom éves korában halt meg. Ha kicsit siet, ha egy évtizeddel hamarabb teszi, nem ez a kétes halhatatlanság jut osztályrészéül, s neve méltán szerepel Ibsené mellett a tankönyvekben – ugyanazokért a művekért. Mert a szegények, a nyomorba süppedtek, a csatornatöltelékek, a társadalom peremére szorultak írójának műve ma is eleven és hiteles. Nyilván azért, mert mindent, amit megírt – megélt. A nagy előd, a Nóra szerzője az íróasztal mögül sóvárgott az élet után. Hamsunnak nem volt ideje álmodozni, ő a kenyeréért küzdött, s azért, hogy írhasson. Nem könyvekből tanulta, hanem a maga bőrén tapasztalta az életet. G. B. Shaw ironikusan így adott hangot elismerésének: „Műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt.” Az iskolázatlan kereskedőinasból Amerikáig kóborló vándor lett. Volt kikötői rakodómunkás, hordár, villamoskalauz. Nappal dolgozott, éjjel írt. Az Éhség lapjain elevenen ábrázolja azt, amit maga is megszenvedett: a keserves hajszát a napi betevőért. Utálta a természettől elszakadt, reménytelenül sivár nagyvárosi életet. Érzelmei nem a színházba járó, társasági életet élő nagypolgár érzelmei voltak, hanem a városba szakadt parasztéi, aki megismerte és megszenvedte a város poklát: a tömegben vegetáló ember acsargó magányát, könyörtelen közönyét a másik kínja iránt. És amikor ezt ábrázolja, a hamsuni irodalom süt, mint a jég. Talán azzal a nagyvonalúsággal kellene olvasnunk, ahogyan a zsidó Philip Roth olvassa a másik bukott angyalt, a francia antiszemitát, Céline-t.