Civil kurázsi

Először valamikor a kilencvenes évek közepén szembesültem élesen azzal a ténnyel, hogy nemcsak a jövőért, de a múltért is folyamatos a küzdelem. Az emberek szeretik gyorsan elfelejteni a rossz, s felnagyítani a jó dolgokat. Így volt ezzel akkor esedékes berlini útján Horn Gyula is, ahol a kormányfő, fürödve a németek feléje áradó hálájában, kissé elengedte magát, s felvázolta, miként is nyitotta meg a határt az NDK-s menekültek előtt. Reaganről vagy Gorbacsovról szó sem esett, mint ahogy Németh Miklós neve sem fért bele a mítoszépítő beszédbe. Ezek után az már nem is lepett meg, hogy a rendszerváltó hangulat, maga az ország is kimaradt a visszaemlékezésből. A német publikum előtt rendszerváltás gyanánt valamiféle reformkommunista program rajzolódott ki, amelynek részeként politikusok egyezkedtek a kerekasztalnál. A németeknek így is tetszett – elvégre a lényegen számukra ez nem változtat, ők jól jártak –, s dübörgött a taps.
Majd másfél évtized múltán szinte ugyanott tartunk. A sajtó és a történészek azon vitatkoznak, kié is a döntő szerep a rendszerváltásban, s a népről megint elfeledkeznek. A politika minden erővel igyekszik rátelepedni a civilek rendezvényére, s a „népszerű” miniszterelnökért az az elit mindkét oldala felé „nyitott” Gyarmati István lobbizik legerőteljesebben, akinek intézete állítólag a kelet-európai demokratikus átalakulás elősegítésén fáradozik. Szegény fehéroroszok!
Jó, tudjuk, húsz éve sem a közép-európai tömegek forgatták meg a világot, az utcák változásokhoz fokozatosan felnövő, a jövőbe egyre csillogóbb szemmel néző népe a nagyok szándéka szerint inkább csak dekoráció volt a nagy geopolitikai játszmához. Az utca növekvő nyomása nélkül azonban az utólagos „rendszerváltók” sem siettek volna, s a keletnémetek is sátorozhattak volna még egy ideig. Az ellenzék 1989 nyarán ugyanis már olyan állapotot teremtett, hogy ebben a hangulatban nem lehetett teljesíteni Honeckerék követelését, amely a menekültek visszatoloncolását akarta elérni. Az érdem tehát igazából egész Magyarországé, a kormányon lévőké, az ellenzéké. Mindenkié.