Családi jegy

S Z Ó L Ó

Kicsit úgy érzem magam ennek az írásnak a témáját forgatva, mintha három évtizednél is többet kellene a dolgok megértéséhez visszarepülni az időben, egyenesen a hetvenes évek közepére. Akkor volt divatos a napi- és hetilapok hátsó oldalain az ehhez hasonló, sokszor olvasói levelek formájában testet öltő alulnézeti problémalátás: a „megírjuk és elintézzük” és a „le a bürokráciával!” világa; a jelentéktelen hibák korrigálására szorítkozó szolgáltatói sajtóvilág. Nem is gondolnánk, milyen fontos szerepet játszott a létező szocializmusban a „sajtószelep”. Temérdek piszlicsáré ügyet szellőztettek meg a kor erre specializálódott újságírói, önkéntes és nem hivatalos „népi ellenőrökként” büszkén leplezték le az apróbb visszaéléseket és méltánytalanságokat.
A világ sokat változott, mégis úgy érzem, kicsit most is hasonló a helyzet. Mert a méltánytalanságok több jel szerint is lassanként az elviselhetőség legvégső határához sodorják a körülmények elszenvedőit. Az alapvető probléma ugyanis nem sokat változott a harminc évvel ezelőttihez képest: kiszolgáltatottnak és eszköztelennek érezzük magunkat, s talán azok is vagyunk. Azért kell írni újból és újból az üvegvisszaváltás, az áruházi őrző-védők, az élelmiszer-biztonság, a fogyasztóvédelem, a banki uzsorák kérdéseiről, mert nem működnek a társadalom normális csatornái, amelyek e problémák elrendezésére hivatottak. A „vásárlók könyve” ócska dísz lett, haszontalanabb, mint amilyen a rendszerváltás előtt volt – nekem az elmúlt húsz évben még egyetlenegy bejegyzésemre se reagált a „fogyasztóvédelem”. Az érvényes aláírásokkal hitelesített össznépi felháborodás még népszavazási kezdeményezést se képes kikényszeríteni az országgyűlési képviselők költségtérítési ügyében. És próbálja csak meg valaki egy telefonos ügyintézőnek azt mondani, amelyet vele is közöl a géphang: „Tájékoztatom, hogy a beszélgetésről hangfelvételt készítek.” Biztos lehet abban, hogy tiltakozni fog: a beszélgetés rögzítésére csak nekik van joguk. Húsz évvel a rendszerváltás után nemcsak egy osztrák polgár életszínvonalától vagyunk fényévnyi távolságban, hanem azoktól a „civil” lehetőségektől is, amelyek gondolkodóvá, öntudatossá – vagyis polgárrá – teszik nyugati szomszédainkat.
Mennyire jelentéktelen dolog a „családi jegyek” kérdése! És mégsem az, hiszen a sokféle megoldás mögött nem a központi szabályozás hiánya, hanem a társadalom családképének a ziláltsága áll. Családi jegyet múzeumban, állatkertben, skanzenben, vidámparkban vagy közlekedésre válthatnak a családok. De hogy mi is az a „család”, amelyet az intézmény kedvezményben részesít, természetesen minden cég maga dönti el. Az intézmények pedig éppúgy bizonytalanok e kérdésben, mint a mindenkori hatalom, amelyik hol így, hol úgy határoz a családi pótlék kérdésében.
Saját belátása szerint szabályozza a kérdést minden cég – persze nemcsak nálunk, hanem talán az egész világon. És ez jól is van így, legalább tudhatjuk, hogy egy-egy vállalati vezetés hogyan viszonyul a kérdéshez. A BKV-nál a család legföljebb hét gyereket jelent, a Millenárison négyet, a Magyar Természettudományi Múzeumban, a Fővárosi Állat- és Növénykertben, a Corvin Budapest Filmpalotában két gyereket, a veszprémi állatkertben viszont már csak egyet. A Nyíregyházi Állatpark egészen megengedő a kérdésben: van családi jegy egy-, két- és háromgyerekes családok részére is. A legtöbb vendéglőben az a családi kedvezmény, hogy a gyereknek kért fél adag ételre a teljes ár 70 százalékát számolják föl, szállodákban 8, 12, 14 éves korig általában csak 50 százalékot kérnek egy pótágyért. A „két felnőtt, egy gyerek”-es „családmodell” egyébként a szállodákban, panziókban, strandokon és élményfürdőkben a leggyakoribb.
Így néz ki 2009-ben Magyarországon a család. De ne panaszkodjunk, hiszen a helyzeten még sokat lehet rontani. Talán még azzal is, ha a „családi jegy” intézményével foglalkozunk.