Forró nyomon

Egy kirabolt sofőrrel, finn turistákkal, hepatitises hajléktalannal várakozom a nyolcadik kerületi rendőrkapitányság olajzöld falú várótermében. Ittlétem oka triviális: ellopták az utcai dísznövényes dézsánkat, a közeli kamera felvételeit viszont csak akkor nézik meg, ha személyesen feljelentést teszek. Tettem.
Felül eredetileg fehér színű volt, alul zöld az ügyfélváró fala a rendőrségen. Nincs szegélycsík, ahol a zöld abbamarad, a vízszintest kézzel húzták meg, hullámzik, mint a tenger. A nyolcvanas évekből származó citromsárga műanyag székeken ülünk, alattunk kakaó folyhatott szét valamikor. Az egyetlen ajtón piszkos papír, rajta a felirat: „Kérem, a panaszfelvételt kopogással ne zavarják!”
– Dájcslánd? – kérdezi egy vékonydongájú rendőr az ötfős finn társaságtól.
– No. Finnland – hallatszik a válasz.
– Oké – feleli megnyugtatóan a kommandós egyenruhás, majd civil társához fordul, s úgy magyarázza: – Megmondtam, hogy angolok, de nem hittél nekem.



A finnek most még vidámak. A két hölgy körül csiripelnek a gyerekek, a kisfiú egy itt vásárolt, de még becsomagolt játékot mustrálgat. Bezzeg a kertésznadrágos-munkaruhás férfi úgy cikázik, mint a mérgezett egér. Egy órája ácsorog itt, de előbb hallgatták meg az azóta eltávozott amerikait, s most még lehet, hogy a finnekkel is kivételeznek. A Práter utcában rakodott a teherautóra, gyakran kellett előre-hátra tolatnia, eközben lopták el a fülkéből az övtáskáját minden létező irattal együtt. Aviával akart jönni a préselt és bálázott hulladék papírért, de a főnök a jobb rugózású Mercedest tette alá, mondván, megérdemli a kényelmet.
– A biztonsági öv nyomta a táskát, ezért vettem le magamról, az ülések közé tettem – bosszankodik a férfi.
Én is mondom a magamét. Lám, hogy megoldja az ember nyelvét ez a hosszú várakozás. Hétfőn reggel vettük észre, hogy a hét végén ellopták a dísznövényes dézsánkat a bejárati lépcső mellől. A nyolcadik kerület szélén, egy művésztelep szomszédságában lakunk. Más már odaláncolja a lépcsőhöz a dísznövénytartó cserepeit, hátha úgy nem viszik el a portája elől, de én még bizakodtam. Fölösleges volt. Nem nagy ügy, de azért – kissé bizonytalanul ugyan – tárcsáztam a rendőrséget. Tőlünk ötven méterre nemrég felszerelt közterületi kamera pásztázza az utcákat, akár meg is nézhetnék a felvételeket.
– Azt mondták, feljelentést kell tennem, hogy megnézzék, amit rögzítettek – magyarázom a kertésznadrágosnak. Közben a finnek ügye halad. Annak ellenére, hogy rájöttek: mégsem angol, inkább finn tolmács kellene. Az egyik tolmács telefonon elérhető, felveszik a kapcsolatot a nagykövetséggel is. Ez is piti ügy: elhagyták vagy ellopták tőlük a mobiltelefonjukat, a rendőröktől várják a gyors eredményt. Gyakran behívják egyiküket, majd az egész kompániát. Sok az üresjárat, csendben telnek az öt–tíz percek. Miközben várakoznak, az egyik kislány leül a politúrozott kisasztalhoz, és a Parlamentet ábrázoló képeslapok írásába kezd. Remélem, azt írja, hogy csodálatos ez a város.



Hajléktalan külsejű férfi érkezik. Koszos a ruhája, magas szárú sportcipőt hord. Áporodott szag terjeng. Odalépek a rácsos ablakhoz, hogy kitárjam az ablakot, de csak résnyire sikerül, hiszen beleütközik egy plafonon végigfutó vízcső csapjába. A finnek felnevetnek, majd arra kérnek, hogy fényképezzem le őket kis kamerájukkal. A falon kívül futó csövek valóságos esettanulmányként szolgálhatnak kezdő vízvezeték-szerelőknek. A kanárit idéző színvilágot még oldottabbá teszi a lila műanyag szemetes látványa. De vannak itt nyugtató reklámújságok, keresztrejtvények is.
A hajléktalan motoszkál egy ideig, széke alá gyűri bevásárlószatyrát, s vidáman mondja:
– Úgy látom, órákig gubbasztunk még itt. Ha tudnátok, milyen a betegségem, biztosan elrohannátok. Hepa B vagyok, azaz fertőző májgyulladásom van…
A finnek nem értik, miért szörnyülködünk, csendesen beszélgetnek tovább egymással. A munkaruhás sofőr csak hallgatja, hallgatja őket, hogy elterelje a gondolatait. Azt mondja, egy régi film, a Kalevala jutott eszébe. Feliratos volt, ugyanígy beszéltek benne. Aztán mégis visszatér a bosszantó valóságba.
– Rendben, hogy a pénztárcámat kiveszik, de legalább az iratokat küldenék vissza! Bár az erkélyeken sokan voltak, s az ablakokban is gubbasztottak néhányan, a rablót senki sem látta.
Kiderül, hogy már átkutatta a környék szemeteseit, hátha kidobták a sallangot, de nem járt eredménnyel.
Az egyik rendőr magyarul mondja a finn csoportnak, hogy várjanak, de mivel nem értik, elintézettnek veszik az ügyet és távoznak.
Kihallatszik egy-egy szó az irodából, bent még mindig a finnproblémáról beszélnek, ezért a munkaruhás férfi bekopog, hogy elkezdődhessen végre ügyében a forró nyomos hajsza. Nézem az órámat. Két óra után érkeztem, most négy körül jár, meg kell várnom a műszakváltást is. Közben beállít egy forradásos arcú idősebb nő, majd egy paprikavörös arcú férfi, aki annyira felindult, hogy nem is köszön.



Bejutok végre. Megnyerő kinézetű civil rendőr faggat kulturált hangnemben. Háta mögött a falon kínai nyelvű naptár, a másik oldalon hatalmas, legalább két méterszer három méteres horrorfilmplakát egy fekete szörny képével. Hosszasan „táplálja be” adataimat a számítógépbe. Sokat kérdez, alapos. Aztán felvilágosít.
Mivel a hét végén nem tartózkodtunk otthon, s nem tudjuk pontosan, mikor lophatták el a dísznövényt, lehet, hogy már nincs meg a kamera felvétele. Huszonnégy óra után törlik, így finoman szólva is: ne vegyünk mérget a nyomozás sikerére.
„Cserében” a háromórás felesleges várakozásért figyelmeztetem, utánam jön majd egy hepatitises beteg, de a szeme sem rebben, hozzászokott a HIV-es s más fertőző betegekhez is. Egy mozdulattal lezárja az ügyemet tartalmazó oldalt.
Ahogy kilépnék a szobából, megakad a szemem a plakát szövegén: „Az űrben nem lehet sikítani, a földön csak felesleges.”