Haláli cinizmus az egészségügyben

Hagymási Miklós
2009. 08. 19. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A beteg emberek számára az esélyegyenlőség biztosítását éppen a gyógyászati segédeszköz támogatási rendszer megléte garantálja. Egy bokatörés esetén bokarögzítőt viselő egyén, vagy egy kétdioptriás szemüveget viselő középkorú hölgy, vagy egy lúdtalpbetétet viselő férfi nem tekinthető fogyatékosnak.
Az Egészségügyi Minisztérium a fentiekkel indokolta az egyik kereskedelmi televízióban azt, hogy az augusztus 16-tól érvényes, a gyógyászati segédeszközökről szóló legújabb rendelet megszünteti a bokarögzítő vényre történő kiváltását, a hat dioptria alatti szemüveglencse felírását, illetve a 18 év fölötti lúdtalpbetét megvásárlásához a társadalombiztosítási támogatást. Amennyiben tehát nem vagyok fogyatékos, úgy ne is gyógyuljak a számomra szükséges eszközök segítségével, vagy vásároljam meg azokat teljes áron – ha egyáltalán meg tudom venni –, mert a biztosítóra nem számíthatok! Ezt üzeni a minisztérium azoknak, akiknek a járulékot minden havi fizetéséből levonják. Lehet, hogy holnap gyógyszert sem kaphatnak receptre, csak azért, mert nem fogyatékosok. Végül pedig már a kórházi ellátás teljes egészét is ki kell fizetniük, mert nem fogyatékosok, csak betegek! Mert mit is jelent az, hogy a támogatási rendszer megléte garantálja a betegek számára az esélyegyenlőség biztosítását! Esélyegyenlőség lenne az, hogy senki nem kap semmi támogatást? Vagy a bokatörött ember nem beteg?
Nézzük csak, mi készül most épp a betegek „esélyegyenlősége” érdekében! Átalakítják például a gyógyászati segédeszközök felírhatóságát. Ami azt jelenti, hogy amikor a beteg elmegy a szakorvoshoz (miután kapott a háziorvosától egy beutalót), az a gyógyulásához szükséges segédeszközt nem írhatja fel augusztus 16-tól. Hanem ad helyette egy javaslatot, hogy milyen eszközre van szüksége, amivel ezt követően vissza kell mennie a háziorvoshoz, aki majd felírhatja részére a szükséges segédeszközt. Tehát ahelyett, hogy a beteg a szakorvostól való távozás után az első gyógyászati segédeszközöket forgalmazó szaküzletben kiválthatná a számára felírt eszközt, és elkezdhetné használni, mehet a következő háziorvosi rendelésre (esetleg a mentő elszállítja jó nagy költségért). Emellett változott az is, hogy a szakmán belül csak megyei főorvosok írhatnak fel bizonyos eszközöket, ráadásul úgy, hogy a recept csak két különböző aláírás megléte esetén lehet érvényes. Nyilván azok – az egyébként szintén főorvosok –, akik korábban is ilyen eszközökkel (például elektromos kerekes székkel) látták el a mozgásukban súlyosan korlátozott betegeket, ma már nem képesek a korábbi helyes felismerésre. Illetve a megyei főorvosok is képtelenek egyedül a helyes döntésre, a felíráshoz ezért kell belőlük minimum kettő. Ugyanakkor azt elfelejtették a rendeletalkotók, hogy ezek a betegek önállóan mozgásképtelenek. Eddig körülbelül 130-150 helyen juthattak hozzá a mozgásukhoz elengedhetetlenül szükséges eszközökhöz, most megyénként egyetlen helyen. Ráadásul a szomszédos megye főorvosára is szükségük lesz az eszköz kiváltásához, akik esetében pedig az a kérdés, hogy lesz-e minderre idejük? S ha nem? Akkor a betegek nem kapják meg a számukra létfontosságú eszközöket? Az átalakítás egyik oka a költségek túlzott mértéke. Az, hogy a segédeszköz- kassza nagyjából hatmilliárd forinttal lépné túl a tervezettet. Azontúl, hogy lehet, rosszul terveztek, az jut erről eszébe az embernek, hogy nagyjából ekkora összegbe kerültek a kormány rosszul sikerült döntései utáni a marketingkampánnyal történő magyarázkodások. Majdnem minden terméknél csökken a támogatás mértéke. Ez azt jelenti, hogy nő a betegek által kifizetendő térítési díj. Ha egy eszköz támogatása 85-ről 80 százalékra csökken, az azt jelenti, hogy a beteg 15 helyett húsz százalékot fizet, ez harmincszázalékos többletköltség, amihez hozzájön még a közelmúltban bevezetett ötszázalékos áfanövekedés is. Számokban ez azt jelenti, hogy amiért eddig fizetett a beteg hatezer forintot, az most 8125 forintba fog kerülni. Lehet, hogy a döntéshozók közül sokan nem érzik e kis számok súlyát, de egy táppénzre kényszerült beteg jövedelmének ez jelentős százaléka.
Nyilván a költségek csökkentésében segít az is, hogy a korábban száz százalékban támogatással kapható eszközökért a továbbiakban fizetniük kell a betegeknek. Nem sokat, csak két százalékot, ami első hallásra tényleg nem tűnik komolynak. Csakhogy ez a több százezer forintos eszközöknél már komolyabb összeg lehet, még ha ötezer forint is a plafon. Gondoljunk csak a végtagamputált betegekre vagy a sztómával élőkre. Akiknek a rokkant- nyugdíjuk – merthogy általában keresőképtelenek – úgyis elég alacsony. Vagy az a cél talán, hogy ezek az emberek ne csináltassanak „túl gyakran” protézist? Használják a régit, ne készíttessenek korszerűbbet a teljesebb emberi életükhöz? S ha egy beteg mégis az új mellett dönt, akkor jön az újabb, eddig nem létező állomás: értéke miatt ellen kell jegyeztetni a Regionális Egészségbiztosítási Pénztár főorvosával. Vajon mennyi idő telik így el feleslegesen, míg minden szükséges pecsét a helyére kerül és a beteg végre megkaphatja az eszközt? Nos, nem kívánom senkinek, hogy végig kelljen mindezt csinálnia. Változást jelent ugyanakkor az is, hogy csökken a felírható termékek mennyisége (például a kötszer, a pelenka a sztóma esetében). Az eddig megvásárolhatónak csak kétharmada, háromnegyede férhető hozzá egyszerre. Nyilván ez is a betegek esélyegyenlőségét, ellátásának színvonalát erősíti. De vég nélkül sorolhatók a példák. Megszűnik a méretsorozatos sarokék, bokarögzítő felírási lehetősége. Ezek olyan termékek, amik a szaküzletek polcain készen állnak, és például egy sarkantyú kezelésénél, vagy egy bokatörésnél az orvosok szerint tökéletesen megfelel a gyógyítás egyik eszközének. Persze egyedileg gyártott készíthető, ha szükséges, azonban ez lényegesen drágább és lényegesen hosszabb idő alatt készül el. A beteg szempontjából ez pont olyan, mintha nem vásárolná meg a kész, méretsorozatos inget, hanem elmenne a szabóhoz, és varratna egyedileg magának egyet. Akinek van pénze, az megengedheti ezt magának, ám ez a magyar biztosítási rendszerre nem jellemző. De vajon akkor miért kell más helyeken takarékoskodni? Lehetséges, hogy a biztosító vagy a szakértői a gyártásban lennének érdekeltek?
És végül nézzük meg, vajon mennyit takarít meg a kormány a segédeszközökhöz való hozzáférés szűkítésével! Évtizedekkel ezelőtt az orvosi szakma meghatározta, hogy a betegeknek milyen kórházi ellátásra, gyógyszerre, gyógyászati segédeszközre van szükségük a gyógyulásukhoz, rehabilitációjukhoz. Az egészségbiztosítási rendszer ezt feladatának megfelelően támogatta. Azonban ha nincs segédeszköz, akkor több gyógyszer kell, ami több pénzbe kerül. Hosszabbodhat a gyógyulási idő, ami egyik oldalról több táppénz kifizetését, másfelől pedig kevesebb járulék, jövedelem, iparűzési stb. adó beáramlását jelenti. Vagyis az egésznek annyi az értelme, hogy kis költségmegtakarítással jó nagy költséget generálunk! A tőlünk erősebb gazdaságú országokban a gyógyszer, illetve a gyógyászati segédeszközre költött biztosítói térítés 1:3 arányt képvisel. Magyarországon ez 1:8, 1:9 arány körül mozog. A segédeszköz az adott beteg ellátásában ráadásul általában kisebb költséget jelent, mint a gyógyszer. Példaként álljon itt a lúdtalpbetét, amelynek sokan nem tulajdonítanak semmilyen szerepet. Nos, amikor a láb hosszanti, illetve harántboltozata megsüllyed, akkor kialakul a lúdtalp, megváltozik a láb statikája. Ezt az ember vázrendszere megpróbálja kompenzálni, amelynek következtében a szomszédos nagyízületekre sokkal nagyobb terhelés hárul. Megkezdődik a térd, a csípő, a derék megbetegedése, ami hamarosan fájdalomhoz, mozgáskorlátozottsághoz, később esetleg protézis beültetéshez vezethet. Nem kérdés tehát, hogy amikor a biztosító kivonul a gyógyászati segédeszközök finanszírozásából, a beteg pedig nem költ a feleslegesnek hitt eszközre, akkor mekkora költség keletkezhet hosszabb távon. Hasonló a 6 dioptria alatti szemüveg esete. Mivel a biztosító nem fizet, a beteg megveszi a sokkal olcsóbbat a hipermarketben vagy a zöldségpiacon. Ez azonban nem személyre szabott. Más tengelyállású, más fókuszú, mint ami a beteg adottságai, ami által azonban tovább rontja a szemeit. Érthető, hogy nehéz helyzetben takarékoskodni kell, de nem a beteg, elesett, esetleg fogyatékos embereken, akik ráadásul már ki is fizették a díjakat előre. Az is igaz, hogy az idejét múlt, korszerűtlen eszközöket ki kellene vonni, amit azonban e rendelet nem old meg. Az is bizonyos, hogy időnként szükségtelenül írják fel a betegnek a segédeszközt. De mindezek elkerüléséhez egy megfelelő ellenőrzési rendszert kellene felállítani, ami valóban a rászorulók, a betegek, az állampolgárok érdekeit és jogait védik. A finanszírozásból való fokozatos kivonulással a kormány csak azt éri el, hogy a betegek jelentős része egyáltalán nem, vagy nem megfelelően lesz ellátva, az ellátással foglalkozó gyártóknak, a szakképzett gyógyászatisegédeszköz-forgalmazóknak nem éri meg vállalkozásukat fenntartani, és megszűnik majd a betegek teljes hozzáférése. Az alkotmányban rögzítve van: minden magyar állampolgárnak joga van a legmagasabb szintű egészségügyi ellátásra. Az egészségügyi minisztertől a szakma elvárja, hogy kiálljon az általa irányított tárca költségvetésének növelése, az alkotmány betartatása mellett, s ne épülhessen egy látszólagos költségcsökkentés leplében újabb Taigetosz.

A szerző ortopéd szakorvos, a Forgalmazók az Egészségért Szövetség (FESZ) elnöke

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.