Jaj a balkezeseknek!

k ö n y v e s h á z

Stefan Zweig írja Magellán című könyvének bevezetésében: „Tulajdonképpen az író minden könyvénél köteles lenne számot adni magának arról, hogy milyen érzésekből, milyen személyes szükségletből fakadóan választotta meg tárgyát.” Egyszóval miért született meg a mű. Ézsiás Erzsébet bevallja: valószínűleg sohasem lett volna Toscana-rajongó Herczeg Gyula, az ELTE egykori olasztanárának példája és hatása nélkül. Ráadásul a tanár úr unokahúgaként szeretett bele az olasz világba, ami ösztönzést adott arra, hogy az átélt élményekből egyszer könyv szülessen.
Sokféle útikönyv van, különösen napjainkban: részletező, lényegre törő, felületes, gyakorlatias, képekre építkező stb., ki milyet szeret, válogathatunk bőven. Magam a személyes hangú, figyelemfelkeltő, tanácsokat adó, szórakoztatva tanító, anekdotikus elemekkel párosuló útikönyveket kedvelem, amelyekre csak írók képesek.
Kaptam a napokban egy vastag könyvet: 1001 természeti csoda, amelyet látnunk kell, mielőtt meghalunk – olvasom a címlapon. A képek, a csodák valóban csábítanak. De a toscanai csodát hiába keresem az oldalain. Pedig ahol a szép, az öröm és az élet szeretete, a szerelem minden kőből és növényből sugárzik, oda el kell utazni egyszer, de leginkább többször. A szerző egy helyütt azt írja: „Sosem tudjuk, hol várnak ránk a csodák.” Aki csak a természeti csodákat keresi, lehet, hogy a hétköznapok csodáit sohasem találja meg. Tájak és emberek, maiak és régiek (Dante, Michelangelo, Puccini stb.), szokások és ajánlások, madonnák és bambinók vonulnak el lelki szemeink előtt, no és az etruszkok, az egyik legrégibb európai nép, amelyiktől az olaszok az életörömet örökölték.
Az élvezetes olvasmány közben megtudjuk, hogy Siena egyik nagy szülöttje, Enea Silvio Piccolimini, a legnevesebb humanisták egyike, akiből II. Piusz néven pápa lett, könyvet írt a gyermeknevelésről V. László magyar királynak; vagy hogy San Miniato tornyaiban a lépcső mindig az óramutató járásával ellentétesen kanyarog, ezért aztán a katonák kardjukat a jobb kezükbe fogva, már menet közben rohamozhattak. A szerzőnek igaza van: jaj volt a balkezeseknek! Az „irodalomórán” kiderül, hogy mai ismereteink szerint az etruszkok alkalmazták először a hamvasztást, és emberi test alakú hamvvedrüket kanopusznak hívták.
A mese, az úti élmény, a személyes stílus fénytörése magával ragadja az olvasót, és legszívesebben azonnal útnak indulna Toscanába, hogy történetesen Firenzében semmi mást se tegyen kezdetben, csak üljön órákig egy padon. Mert itt a levegő is életörömet sugall. Erre serkentenek a kötet illusztrációi és archaizáló lapjai is.
(Ézsiás Erzsébet: Az én Toszkánám. Pallas Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 2600 forint)