Képrombolók

A középkorban sok magyar település választotta az államalapító István király titulusát. Többségük, már amelyik nem pusztult-néptelenedett el örökre, nem felejtette el az anyanyelvét, ma is Szent István falvának tartja magát. 1997 óta az általuk alapított Szent Király Szövetségben őrzik az országhatárok fölötti magyar egységet, és szorgalmazzák a történelmi megbékélést.

Szombathely déli kapujában, a Gyöngyös folyó mentén van egy kistelepülés, amelyet már a XIV. században az államalapító szent király nevével jelöltek az okiratok. A közigazgatásilag 1950 óta Szombathely városához tartozó Szentkirályt hol Zenthkyralnak, hol Zenth Kyralnal írták, ma Gyöngyöshermán-Szentkirály néven emlegetik. Ide hívták néhány nappal ezelőtt a Kárpát-medence azon közösségeit, amelyek a középkor óta – nyíltan vagy titokban, mikor mit engedélyezett a politika – Szent István nevével illették a falujukat, és az 1990-es években szövetséget kötöttek egymással. Vagy húsz községből jöttek a vendégek, az Olt, a Kis-Küküllő, a Maros, a Vág partjáról, a Duna–Tisza közéből, a Kerka mellől… Az 1997 óta működő szentkirályi kulturális egyesület, a polgári kör a XVIII. században épült Szily-kastélyban látványos helytörténeti kiállítással fogadta őket. A sok száz éves iratok, térképek, metszetek, de a jóval fiatalabb fotográfiák is mind azt tanúsították e tárlaton, hogy a nagy múltú települést minden időben szülőföldjüket szerető, tevékeny, a jövőtől meg nem rettenő emberek lakták. Szent István király tiszteletére a XIII. század derekán emeltek templomot e táj lakói, Isten házának bejárata fölé pedig olyan márvány domborművet illesztettek, amelynek ma is csodájára járnak a román kori díszítőművészet szerelmesei. (A XIX. század utolsó éveiben a régi helyén emelt új templom homlokzatára a becses kőfaragvány másolata került, az eredetit a fővárosban, a Nemzeti Múzeumban őrzik.)
A Gyöngyös menti – vagy ahogyan hajdan a népnyelv becézte: a kenyérvízi – Szentkirálynak az okiratok tanúsága szerint már 1756-ban is volt iskolája, méghozzá két tannyelvű. Az intézményt tíz–tizenkét gyermek látogatta rendszeresen, a tanító német és magyar nyelven írni és olvasni tanította őket. Munkájáért hét forintot kapott. A szinte napról napra növekvő s fiatalodó mai városrész bánatára azonban, vagy kétszázötven év után, 2007-ben bezárták az iskolát. A szentkirályi körzettel szinte azonos lélekszámú, egyre öregedő panellakótelepnek négy tanodája is lehet, panaszolják, a Szent István-i szellemben élő s építkező kisgyermekes családok közösségének egyetlenegy sem. Vajh miért?
Az Erdély szívében, a Kis-Küküllő felső szakaszánál fekvő Székelyszentistvánt, az ezerkétszáz lakosú ősi települést a XIV. századból való egyházi dézsmajegyzék említi először, ma is látható református templomát a Szent István tiszteletére emelt régi templom anyagából emelték. Orbán Balázs szerint a falu első temploma valamikor a XV. században épülhetett, harangját ugyanis, ezt írja a Székelyföld XIX. századi krónikása, ekkortájt öntötték. Előtte Szent István szobra látható, Sánta Csaba alkotása, 1998-ban állították.
A székelyszentistváni iskola is az államalapító király nevét hirdeti. Az osztálytermekben már ott tornyosulnak a 2009–10-es tanév új tankönyvei. A magyar nyelvű történelemkönyvek román szerzők művei. Persze e vidéken sem csak könyvből tanulhatja a gyermek a magyar históriát. A történelmi s néprajzi hagyományok iránti tisztelet igen erős e tájon, felnőttben, gyermekben egyaránt. A híres székelyszentistváni népszokással, a gircsózással Barabás László új munkájában (Akiket fog a figura. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009) oldalakon keresztül foglalkozik. De könyv nélkül is tudják errefelé az emberek, hogy a karácsony negyednapján kezdődő farsangolási népszokások bibliai „előképe” a gyermekgyilkos Heródes meg az aprószentek története.
Vannak, akik azt állítják, a Szent Király Szövetség létrehozásának gondolata is Székelyszentistvánon szikrázott fel. 1994-ben Kiss Dénes református lelkész szervezésében ugyanis itt gyűltek össze először a Szent István nevét viselő falvak küldöttei, s mindazok, akik életrevaló ötletnek tartották a Kárpát-medence szentkirályi közösségeinek összefogását. Székelyszentistvánon találkoztak abban az évben a magyar történelmi egyházak püspökei: Csiha Kálmán, Tőkés László, Erdő János, Mózes Árpád, Jakubinyi György, és ott volt Csoóri Sándor, Duray Miklós, a történész Tonk Sándor, a nyelvész Murádin László, a néprajztudós Ráduly János is… Közülük többen is látták már azt a lajstromot, mely azokat a településeket sorolta, amelyeknek a XII–XIII. században István király volt a névadójuk. Az 1992. augusztus 20-án a Romániai Magyar Szóban közreadott, több mint negyven falunevet tartalmazó gyűjteményről a történészek, helytörténészek, nyelvészek azt is elég pontosan tudták, hogy melyiket hol kell és lehet keresni, melyiknek a lakói felejtették el az anyanyelvüket (például Pusztaszentkirály, Darócszentkirály), és melyikben tudnak még magyarul. (Székelyszentistvánon kapott információim szerint Enyedszentkirályon, Érszentkirályon, Szilágyszentkirályon is.) Így aztán az Olt folyó két partján elterülő Csíkszentkirályon 1996-ban már a Szent Király Szövetség megtartóerejéről, a megbékélésről, a szellemi és lelki egységről is lehetett tárgyalni.
Csíkszentkirályt ma kétezer-ötszázan lakják: ennek a székely falunak a fiataljai nem vándorolnak el, az otthonuktól mindössze hét kilométerre levő városban, Csíkszeredában vagy helyben, az ásványvízüzemben keresnek munkát. (A Hargita Gyöngye néven palackozott csíkszentkirályi ásványvíz igen népszerű, akárcsak az anyaországbéli szentkirályi. Úgy tűnik, Szent István a „túlpartról” is ügyel rá, hogy a róla elnevezett falvak népe jó ivóvízforrásokra leljen.)
A mezőgazdaságban ma is inkább az idősebb csíkszentkirályiak munkálkodnak: az öregek a földet – akármilyen silány – megművelik. A gazdasági világválság fenyegetésétől függetlenül is tudják, hogy a székely falvaknak mindig is az önellátás volt a legbiztosabb menedékük. A község híres kézműipara viszont, úgy mondják, eltűnőfélben van. Kerekesük, tímáruk már nincsen, a fafaragás is legfeljebb egy-két embert éltet és érdekel. György Gábor székely kapui, kopjafái és haranglábai azonban ma is keresettek. Az ő munkái láthatók Kaposfürdőn, Zalakomáron, Igalon és Bárdudvarnokon egyaránt. A messze földön híres székely szőtteseket – „rakottasokat”, igazítanak ki Csíkban – André Anna házában kellene megtekinteni, ezt tanácsolják. Ám amikor betérünk a Duna Televízió által is hírelt szövőasszony házába, csak két „dologtalan” szövőszéket találunk meg az egyházi megrendelők által itt felejtett, teremnyi „festékes” szőnyeget.
Mint a hagyományos falusi életnek szinte minden ágát-bogát, az állattartást is erősen korlátozza az Európai Unió szabályzórendszere. Mióta Csíkszentkirály főutcáját is európai útnak nyilvánították, és a csordát immár csak vezetni szabad az ily módon „előléptetett” falusi utak mentén, egyre többen szabadulnak meg a jószáguktól. Csíkszentkirály kétszáz tehenéből mostanra hatvan-hetven, ha maradt, a lovakat is csaknem mind eladták. Az uniós földtámogatási rendszer miatt a termőföldnek Csíkban is egyre csekélyebb a gazdasági értéke. A harminc árnál kisebb birtokok tulajdonosainak ugyanis nem ad az EU semmiféle támogatást, mondják a polgármesteri hivatalban. Ezen a vidéken pedig elég sok az úgynevezett nadrágszíjtelek… A harminc árnál nagyobb földek tulajdonosai viszont akkor is kapnak az uniós pénzekből, ha birtokukat nem művelik, legfeljebb kaszálják. Az öregek értetlenül nézik, mivé lesz így az egyetlen megtartóerő, a föld, és szorongva figyelik, mikor környékezik meg fiaikat, lányaikat azok az üzletemberek, akik számára – éppen az európai uniós támogatási rendszer következtében – jó vásár, ígéretes biznisz a termőföld, semmi más.
Már Székelyszentistvánon is nógattak: figyelje meg a Székelyföld vándora, mint tünteti el e vidéken a közigazgatási merevség és a közemberi butaság azt, ami a falurombolás vad és elszánt évtizedei után még megmaradt. Nemigen hittem e huhogóknak. Aztán, amikor betértem a – természetesen – Szent Istvánról elnevezett csíkszentkirályi római katolikus templomba, szakemberek állítása szerint a környék tán legrégebbi templomába, s ott véletlenül meghagyott középkori freskómaradványokra bukkantam, én is huhogni kezdtem. Jajveszékelni is. A 2002 óta tartó szakaszos templomfelújítás közben ugyanis nemcsak a felbecsülhetetlen értékű középkori freskók pusztultak el, de a külső vakolat eltávolítása során gótikus szobrok is. Nem beszélve az épület eredeti, ősi fundamentumáról. Isten házának jóhiszemű, de kétségbeejtően tájékozatlan és önhitt egyházi fenntartói nemcsak felbecsülhetetlen értékű műveket semmisítettek meg, hanem vitathatatlan és hatásos tanúsítványokat is, amelyek a magyar kultúra sok évszázados székelyföldi jelenlétét mindennél fényesebben igazolhatták volna.
Vigasztalódni a csíkszentkirályi Bors-kúriához irányítanak, ahol egy fiatalember menti, ami ükapái örökéből menthető. Russu Tibor az 1500-as években épült ház kapuját már megmentette, sőt példaértékűen állította helyre. A kúria nagyobb része is megmenekült a pusztulástól: ha a felújítási munkálatokat sikerül befejeznie az erdőmérnöknek tanult, de okmánytári kutatásaival féltucatnyi levéltárost leköröző Bors-leszármazottnak, lesz mivel büszkélkednie Csíkszentkirálynak. A helyreállított épület ugyanis az évszázadokon át e vidéken élő nemzetségek kitartó, következetes kötődését is jelzi, s nem csak azt, hogy az Andrássyakkal örök versengésben levő Borsok milyen leleményesen építkeztek századokon át. Az Andrássy család tagjai az 1570-es években elszaladtak e vidékről. Országos politikába fogtak, miniszterelnököket is adtak a hazának. Aki akarja, ma történelemkönyvekből állíthatja össze családi krónikájukat. A Csíkszentkirályon maradó, századokon át a helybéli közösséget szolgáló Bors család ma is eleven történetét viszont a 2009-es mindennapokból is össze lehet szedegetni. Erre mondják a pesti flaszteren: király!