Kielégítések végórája

Álmaink cégénél, a BKV-nál az önállóság határtalan. Dolgozgat az ember, aztán nyugdíjba megy, tovább dolgozgat, felvesz jutalmat, magas fizetést, mindent, ami mozdítható, és ha eljön a pillanat, azt mondja: most pedig megkapom a végkielégítést. Kiutalja magának

Régóta érzem, nem jól választottam én a munkahelyeimet. Az számított, tudok-e az érdeklődésemnek, a tudásomnak megfelelően adni, és hogy van-e rám igény, elfogadnak-e. Hát ez kevés. Mást is meg kellett volna gondolni. Aláírtam munkaszerződéseimet anélkül, hogy tisztáztam volna, utaltathatok-e magamnak végkielégítést, ha úgy hozza a sors. Nem komoly összeget, csak olyan százmilliócskát. Mint amit ez a Szalainé Szilágyi Eleonóra asszony utaltatott magának.
Álmaink cégénél, a BKV-nál az önállóság határtalan. Dolgozgat az ember, aztán nyugdíjba megy, tovább dolgozgat, felvesz jutalmat, magas fizetést, mindent, ami mozdítható, és ha eljön a pillanat, azt mondja: most pedig megkapom a végkielégítést. Ha nem utalja ki senki, a BKV-dolgozó készségesen kiutalja magának. Nem gyötri a könyvelést azzal, hogy számolják ki, mennyi jár neki. Kiszámolja magának ő. Egy egész könyvelői csoport munkáját elvégzi két perc alatt. Ellenőrizni sem kell, ő maga ellenőrzi magát. Aláírja a százmilliós utalásra, hogy rendben, a summa átutaltatható, és a BKV fogaskerekei, hogy stílusosak legyünk, engedelmesen csattognak, forognak tovább. Egy porszem sem került közéjük. Nem törődhet minden csip-csup dologgal a vezetőség. Szilágyi Eleonóra nem csapott be senkit se, ő csak le akarta venni főnökei válláról azt a terhet, hogy megállapítsák neki a végkielégítést, amely után még egy kicsit visszamegy dolgozni szép fizetéséért. Mindenkinek ajánlom a BKV-t. Ott érdemes munkát vállalni. Persze, a buszsofőrök talán nem gazdálkodhatnak így a cég pénzével, erre csak feltűnő rosszkedvükből következtetek. Néha annyira el vannak keseredve, hogy a lihegve a megállóba érkező utasnak ki sem nyitják az ajtót. Látszik, nem szívesen ülnek a volán mögé, melegük van, legyezgetik magukat az újsággal, ropogtatják fájós derekukat. Talán még ötvenmilliós végkielégítést sem kapnak.
Látszik hazánkon, hogy tele van nélkülözhetetlen emberekkel. Látszik a GDP-n, az államháztartási hiányon, látszik a kormányfő zakóján is, hogy ma a nélkülözhetetlen emberek idejét éljük. Nekik kell spórolnunk, miattuk kell összehúzni a nadrágszíjat, megkurtítani a mozgássérülteknek járó hatalmas támogatásokat. Fizessenek a mozgássérültek. Ingyen akarják a mankót, az ötdioptriás szemüveget? Írassanak fel négydioptriásat, aztán akkor kapnak rá támogatást. Mi az az egy dioptria? Flanc a javából. Véget kell vetni ennek. Mi lesz a nélkülözhetetlenek végkielégítésével, ha a mozgáskorlátozottak, a rosszul látó nénikék, bácsikák nem szeretnének többet fizetni a mankóért, a tolószékért, az ortopéd cipőért, a szemüvegért? Valahonnan csak le kell csípni azt a pénzt, ami a nélkülözhetetlen embereknek jár.
Az a dolog rákfenéje, hogy nem tiszteljük őket eléggé. Pedig nyilvánvaló, hogy felettünk állnak tudásban, tisztességben, de mi nem tudjuk értékelni, hogy magukra vállalnak mindent. Mindent, ami pénzt jelent. Elmennének már nyugdíjba, de kancsukával kergeti vissza őket a hivatástudat. Mi lesz a BKV-ból a nélkülözhetetlenek nélkül? Össze fog omlani, mint egy kártyavár. Azt akarjuk, hogy öszszeomoljon a BKV? Aztán mehetünk gyalog, legfeljebb arra számíthatunk, hogy ónos esőben egy ellenőr erős karját felajánlja nekünk.
Mert magasabb szempontból nézve mi az a végkielégítés? Csak papír. Egy kisbőröndnyi papírpénz. Porladó érték. Miből gondolja bárki is, hogy százmillió felvétele után egy nélkülözhetetlen munkaerő hazamegy, megissza a „Derűs percek” fantázianevű fahéjas teáját, és megnyugodva hátradől? Egy akkora intellektus, mint Szilágyi Eleonóra, talán érje be azzal, hogy nyugdíjas éveire a saját magának utaltatott végkielégítéséből a lakása mellé csak egy villát vehet a Rózsadombon? Ezzel ki van fizetve egy dolgos élet?
Itt van ez a Kulcsár Attila is. Ő is nélkülözhetetlen volt. Hozta-vitte a pénzt a nejlonzacskóban (vitte leginkább, vagy ha hozta, nem nekünk hozta), most meg felvette a bróker-pókerarcot, és nyilatkozott. A házi őrizetben nagyon kitanult. Akkora jogi tudásra tett szert, hogy a vele készült interjút csak ügyvéd barátommal voltam képes értelmezni. Én már azt sem értettem, hogyan lehet az, hogy Kulcsár Attila úgy beszél magáról, mintha ő egy másik ember lenne. Talán Rimbaud-ot olvasott, és benne ragadt ez a sor: „Én: az valaki más.” Szegényke teljesen elidegenedett önnön bűnözői lényegétől: „Nem állja meg a helyét az, hogy én sikkasztást követtem el.” (Magyar Nemzet, augusztus 8.) Valószínűleg ezért fejtegette magvas gondolatait úgy, mintha a hasonmásáról nyilatkozott volna. „Senki sem gondolhatja komolyan, aki parkolóban, kávéházakban és benzinkúton zacskókban több tíz millió forintot vesz át, hogy akkor ez pénzügyileg szabályosan történik. Akik ebben részt vettek, azoknak a körülményekből is tudniuk kellett, hogy ez nem a K&H-val, hanem a Kulcsár Attilával történt privát megállapodás alapján történik” – jelentette ki az interjúban Kulcsár Attiláról Kulcsár Attila. Éleslátásához nem fér kétség. De, mint azt korábban leszögezte, ő nem sikkasztott, csak pénzügyileg kicsit szabálytalanul álldogált egy parkolóban, s egy pénzügyileg talán nem eléggé szabályos – mondjuk egy CBA-s vagy egy auchanos – nejlonzacskóban több tíz milliót adott át ügyfeleinek. Akiket most úgy oktat ki, mint egy Rákóczi téri kurtizán a belészerelmesedett ifjút: „ne játszd az eszedet, angyalom, egy-két dologból te is sejthetted volna, hogy nem elsőáldozós leányka vagyok.”
Példaértékű, hogy az ELTE jogi karán hovatovább katedrát érdemlő Kulcsár Attila a Fővárosi Bíróságot több pontban elmarasztalta. „A Fővárosi Bíróság félreértelmezte a munkaszerződésemben meghatározott munkaköri feladatomat”, „a bíróság félreértelmezte a vallomásaimat”, „teljesen más büntetőjogi következtetés vonható le a rendelkezésre álló bizonyítékokból, mint amelyre az elsőfokú ítéletében tavaly augusztusban a Fővárosi Bíróság jutott”, vagyis a Fővárosi Bíróság ítélete „markánsan megalapozatlan”. Később ezt a „markánsan” szót kevésnek találván Kulcsár Attila így ítélkezik a vádlottak padjára ültetett Fővárosi Bíróság felett: „ítélete felderítetlenség okán teljesen megalapozatlan.” A jogilag immár páncélba öltözött Kulcsár Attila okolta továbbá az ügyfeleket, akik megtollasodtak az ő kiváló szaktudása révén, a bankokat, mert túl gyorsan fizettek kártérítést, és a szakértők is megkapják a magukét. „Súlyos eljárási szabálysértés történt az ügyemben, mert egyetlen szakértő sem vizsgálta, hogy az általam az ügyfelek részére készített egyenlegeken kimutatott összegek eltérnek-e, és ha eltérnek, akkor mennyiben, a brókercég nyilvántartásában szereplő összegektől.” A nagy tudású bróker rámutatott tehát mindenkinek a hibájára. Érdemes figyelni rá, dől belőle az igazság hangja, mint egy táltosból.
Ahogy több ember rejlik Kulcsár Attilában, ugyanúgy Eleonóra asszonyban is. Rájöttem, miért ment vissza dolgozni. Úgy tervezte, hogy egy kis idő múltán, lehetőleg még a Bajnai-kormány idején, az éj leple alatt, ír magának egy újabb végkielégítést. Aláírja, ellenőrzi, átutalja és punktum. S ha a BKV nincs a pénzénél, következő hónapban máris emelheti nekünk a tarifát.