Körmagyar

Későn érő típus vagyok: noha kölyökkoromban nekem is volt lendkerekes, szirénázó mentőautóm, már közelebb voltam az ötvenhez, mint a negyvenhez, amikor először láttam élőben Forma–1-es autóversenyt. Akkor sem magát a viadalt, hanem az időmérő futamot. Tavaly egy fanatikus Kubica-rajongó család vendégeskedett nálunk: ők adták kölcsön a bérletüket fél napra. Éveit tekintve egy számjegyű fiammal végig is csináltuk a macerás leparkolást a mogyoródi kukoricásban, ettünk sült krumplit hatszázért, ittunk kólát nyolcszázért, majd leültünk a tribünre. Jöttek-mentek az áramvonalas csodajárgányok: nagyon félelmetesek voltak, és nagyon egyformák. Túl hangos! – kiabálta negyedóra múlva a fiam, úgyhogy felálltunk és eljöttünk. Azóta megint focimeccsre járunk, bár az meg túl veszélyes – inkább, mint a Forma–1.
Valaha nyelvművelő vitákba is bocsátkoztam arról, lehet-e a Hungaroringet Körmagyarra magyarosítani – ám a vita egyszer s mindenkorra eldőlt, amikor a szemfüles Kornis Mihály (még a pre-kádári korszakában) lenyúlta ezt a neologizmust egy Schnitzler-darab honosított koppintásához. Azóta néha beleütközöm a közvetítésekbe (a tévéképernyőn jobban élvezhető, mint a helyszínen), de további háromdimenziós találkozást a következő négy-öt évtizedben nem terveztem. Egészen addig, amíg a Ferrari-csapat meg nem invitált egy exkluzív bokszlátogatásra. A Ferrari mégiscsak Ferrari, még ha fiatal hímként soha nem is volt „csajozós autóm”. Meg aztán VIP-vendégnek lenni jó – hát ha még nem is kell celebnek kikiáltott üresfejű alakokkal cseverészni. (Olyankor érzi az ember igazán, milyen feltartóztathatatlanul öregszik.)
Ezúttal elsőbálozó korú idősebbik lányom volt a kísérő partnerem, akit talán kevésbé izgattak fel a mozgó autólaboratórium technikai bravúrjai, a versenyautók helyben tesztelése vagy a technológiai nagyüzem miniciózus szervezettsége – annál inkább a profi catering, a remek pezsgő a hozzávaló falatkákkal, meg az érett itáliai borok. S bár építészettel fertőzött sajtómunkásként az utazó cirkuszban jómagam a hetente szétszedhető és összerakható high-tech építészetet csodáltam (a szabályos, három-négy emeletes utcasor a mezei szurkolók előtt rejtve marad), valóban emlékezetes volt a gazpachójuk, nem is szólva a decens libamájukról és ráksalátájukról. Ez a nagy titok: hogyan lehet mindahányszor a kivételezettség képzetét kelteni, holott nyilvánvalóan bejáratott rutinról, egyfajta VIP-futószalagról van szó. S mindeközben minden vendéglátó szakadatlanul mosolyog: mintha annak a felmérésnek az eredményét akarnák igazolni, miszerint ez a világ legjobb munkahelye.
A dramaturgiai csúcsponton aztán belibben az istálló két sztárja: Kimi Räikkönen és Felipe Massa. Elegánsan töltik ki az életükből ránk szánt öt percet: dedikálják az előzetesen már gondosan előkészített albumokat és baseballsapkákat, s végül beállnak velünk egy csoportképre is. Nem annyira kicsik, mint a zsokék, de egy fejjel azért magasabb vagyok náluk – konstatálom már kissé kapatosan. Pár perccel később már kezünkben is az emlékfotó: mi Eszterrel a mosolygó Massa mögött állunk. Másnap Massa fejébe beleszáll egy alkatrész Barrichello autójából; napokig élet-halál között lebeg. Úgy aggódunk érte, mintha régi barátunk volna. Az őt operáló orvosok már-már olyan híresek, mint Olivecrona professzor Karinthy Frigyes agyműtétje után, a lábadozó Massát pedig budapesti kéjutazásra invitálja meg a főváros hivatalos turisztikai marketingszervezete, hogy feledtesse vele a balesetet. Számára ezzel zárulna be a kör: ez lenne az igazi körmagyar…