Éppen idén ősszel lesz ötven éve, hogy a legnagyobb titoktartás közepette – összhangban a Varsói Szerződés fejlesztési terveivel – megkezdődött a Magyar Néphadsereg honi légvédelmi tüzéralakulatainak átfegyverzése légvédelmi rakétákra. A kialakuló fegyvernemet olyannyira titkosan kezelték, hogy a rakéta szó 1989-ig nem is szerepelhetett a nyilvánosan is használt elnevezésekben, de még belső kommunikációban is csak „gyártmányokról” beszéltek a szovjet terminológia alapján. Miként a szovjet blokk országaiban mindenhol, Magyarországon is Dvina légvédelmi rakétakomplexumokkal (ehhez hasonlóval lőtték le 1960. május elsején az amerikai U–2-es kémrepülőgépet a Szovjetunió felett) vették körbe a fontos központokat, így Budapestet és Dunaújvárost, illetve a borsodi iparvidéket. A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek közepéig óriási fejlesztést vittek véghez, a rendszer alkotóelemei olyan megerősített fedezékekbe – közkeletű nevükön bunkerekbe – kerültek, amelyek megépítése a kádári Magyarország egyik legnagyobb infrastrukturális beruházása volt. Kimerítő kutatás hiányában máig nem tisztázott, hogy hány akkori forintmilliárdot költöttek erre az országos programra.
A zsámbéki dombtetőn lévő objektum adott otthont a Budapestet oltalmazó egyik légvédelmi rakétaosztálynak, így két éve nem véletlenül esett a Hadtörténeti Intézet és Múzeum választása erre a helyre, hogy elhelyezték a specializált, és ebben a formában példa nélkül álló gyűjteményt. A területet évek óta kulturális, színházi célokra hasznosító Zsámbéki Idegenforgalmi Egyesület elérte a védetté nyilvánítást is, amelyben nem sok hidegháborús építészeti emlék részesült eddig idehaza. A tervek megvalósításában, a gyűjtemény kibővítésében bennfentesek szerint mindazonáltal két tényezőnek kiemelkedő szerepe volt. Egyrészt légvédelmi veteránok és internetes fórumokon szerveződő lelkes civilek Hibácskó Ferenc nyugállományú alezredes vezetése alatt időt, pénzt és erőt nem kímélve jártak fel a volt tüzelőállásba dolgozni, másrészt a honvédség vezérkari főnöke, Tömböl László vezérezredes – aki pályája elején a pilistetői légvédelmi rakétásoknál szolgált – felkarolta az erőfeszítést. A honvédség műszaki alakulatai speciális eszközeikkel pótolhatatlan szerepet játszottak abban, hogy a soktonnás muzeális darabok (ágyúk, rakéták, rakétaindítók, radarok, kiszolgáló berendezések) kijussanak Zsámbékra, ahol szintén ők alakították ki a kiállítási terület jelentős részét.
A vezérkari főnök és a hadtörténeti múzeum főigazgatója, Holló József altábornagy beszédeikben felhívták a figyelmet arra, hogy a múzeum ugyan már látogatható, kialakítása azonban nem zárult le, s a fenntartás, üzemeltetés is óriási feladatnak ígérkezik. A civil önkéntesek szerint a javarészt szabadtéri gyűjtemény darabjait rotációs rendszerben néhány éves időközönként újra kellene festeni a romlást megelőzendő, egyesek pedig komoly restaurálásra szorulnak a korábbi tárolás mostoha körülményei miatt. Néhány kihagyhatatlan darab is hiányzik még Zsámbékról, például a honvédség valamikori legnagyobb teljesítményű radarja, a Kabina, illetve a Volhov rakétarendszer antennakabinja. Ezekből még létezik legalább egy-egy ép példány az országban a Honvédelmi Minisztérium inkurrencia raktáraiban, illetve a kivont eszközök bontását végző vállalkozóknál – állítólag jogi védelmet is élveznek mint pótolhatatlan muzeális darabok –, de adminisztrációs okokból egyelőre nem kerülhettek ki a gyűjteménybe.
A múzeum vezetői és az életre hívásában fontos szerepet betöltő civilek azt remélik, hogy a gyűjtemény némi nosztalgiázásra Zsámbékra vonzza a valaha a légvédelemben dolgozók sorát, de akár olyan nyugati katonanyugdíjasokat is, akiknek a hidegháborúban ezen a rendszeren áthatolva kellett volna támadniuk a Varsói Szerződést.
Lengyelország
Miért rendelték vissza Tuskék a lengyel nagykövetet Budapestről?
