Menekülés az adósságcsapdából

Ha abból indulunk ki, hogy kevesebb mint egy év alatt kétszeresére növekedett a nem fizető hitelezők száma, aligha kell különösebb jóstehetség annak megállapításához, hogy az egyre reménytelenebb szociális válság hatására ez a folyamat tovább mélyül. Legalább hárommillió állampolgár reménytelenül elszegényedett, s előbb-utóbb a kivédhetetlen nyomorúságba kerül. Mindebben kevés vigasz a magáncsőd intézménye, mivel a teljes vagyonvesztést elszenvedő adósok száma folyton nő. Ráadásul akiknek nincs semmiféle esélyük az adósságcsapdából való kitörésre, menthetetlenül elveszítik motivációjukat a hitelezőkkel való bármiféle együttműködésre. Amíg a hatalmi elit a törvényeket állandóan átlépi, addig hiábavaló bármiféle változásban reménykedni, hiszen napnál világosabb, hogy mára tízből kilenc család pénzügyi helyzete végképp reménytelenné vált.
Bár manapság egyre inkább az anyagi és szellemi kizsákmányolás törvényei nyernek teret, mégis vajmi kevés jel utal az ellenszegülésre. Attól is függetlenül, hogy a gazdasági és szociális konfliktusok megállíthatatlanul szaporodnak, a végletesen elszegényedett társadalmi többség elkerülhetetlenül megduplázódik. Bebizonyosodott, hogy csupán az állami eszközök adnak lehetőséget a lakosság, a választók megnyerésére. S ahogyan erősödik a „mindenkinek jut valami, de senki sem elégedett” állapota, legfeljebb az adósságcsapdából való szüntelen menekülésre nyílik lehetőség. Mert azt is látnunk kell, hogy az EU-csatlakozás fegyelmező erejének elmúltával ismét meghatározóvá váltak a neoliberális gazdasági érdekcsoportok jelentette bajok. Különösen az utóbbi évek során folyamatosan érvényesült ez a hatás.
A társadalom mélyén meghúzódó formális és informális hatalmi viszonyokban, intézményekben, szokásokban és attitűdökben, az állammal való összefonódásban igen erős a folytonosság. A dilemma megoldását érzékelhetően csak a számottevő adócsökkentés jelenthetné, még akkor is, ha éppen az államból élők, valamint a mostanság emlegetett különféle transzferek kedvezményezettjeinek a részéről kevés erre a hajlandóság. Hiába létezik az a kézenfekvő megoldás, hogy a jelen állami kiadásainak költségeit a magas költségvetési deficiten keresztül a jövő generációira hárítják, ha az egyébként a jelen felélésével párosul. Kivált akkor, ha lassan tíz százalék körüli a gazdasági visszaesés, s a gazdasági növekedés üteme végképp megállt. Közben az ideálisnak aligha nevezhető jogállam politikai gyakorlatát garantáló minimális konszenzustól is távolabb kerültünk. És ebben mindvégig szerepet játszik a demokratikus kultúra teljes hiánya. Az adóbevételek egyre zsugorodnak, mialatt az adócsalásra vonatkozó büntetőfeljelentések negyven százalékkal emelkednek.
A legszembetűnőbb és a legtöbbször emlegetett tünet a visszatérő, tartósan hatalmas méreteket öltő államháztartási hiány, amely különösen magas a választási években. Éppenséggel ez azt is jelenti, hogy az állam rendszeresen, mintegy kényszeresen többet költ, mint amennyi a bevétele. Azaz olyan magasak a kiadásai, hogy egyszerűen képtelen a bevételekkel ellensúlyozni. Így ha csak a modern gazdaságtörténet elmúlt két évtizedéből indulunk ki, akkor is zavarba ejtő hasonlóságokat tapasztalunk a felmerülő egyéni adósságcsapdákban. Részben kiváltó okként említhető a megrekedt gazdasági növekedés, az ikerdeficittel párosuló államháztartási hiány, az emelkedő államadósság, részben pedig következményként az euró átvételének távolodása, a növekvő kiábrándultság, a belső és külső bizalom szertefoszlása. Mindez a felszínen ugyan egyedi problémának tűnik, amit egyedileg próbálnak orvosolni, de általában eredménytelenül. Annak ellenére igaz ez, hogy az ország kivédhetetlenül belezuhant a kívülről ránk erőszakolt adósságcsapdába. Megint csak érdemes utalni a vissza-visszatérő egyensúlyi hiányra, a külföldi hitelekből fedezett túlosztogatásra, a soha be nem váltott reformtervekre, vagy az állandósult rövid távú megszorításokra. A társadalom további lecsúszásának megállítása akkor képzelhető el, ha az elmúlt évek tudatos kártevéseinek felszámolása végre megkezdődik. S ebben az értelemben már nem önmagában vett gazdaságpolitikai fordulatra van szükség, hanem olyan gyökeres megújulásra, ami végső soron egyenlő az idáig halogatott radikális mentalitásváltással, a gazdaságtól kezdve a politikáig. Máskülönben minden kezdődik elölről.

A szerző szociológus, egyetemi oktató