Mi vagyunk a császárok

Mármint vízilabdában. Legalábbis a televíziós sörreklám szerint. Mert például a szerbek semmiféle hajlandóságot nem mutatnak, hogy tudomásul vennék ezt a – lássuk be, olykor meggyőzőbb bizonyításra szoruló – tényt. Ám a szerbek már csak ilyen önfejűek és makacsok, Trianont már kilencven éve magyarázzuk nekik, hiába, képtelenek felfogni, és csak a saját verziójukat hajtogatják. A reklám mégis fontos és megszívlelendő tanulságot hordoz, jelesen: öntudatos polgár Magyarországot így szereti, ahogy van – főleg, ha némi jó sörrel is megsegíti bódító érzelmeit. S bár folyamatosan arról győzködik az embereket, hogy minő jó, szórakoztató és gyönyörűséges itt élni, ha olykor véletlenül igazat mondanának is, nem szokták az igazság minden szeletét kibontani. Így, amikor nagyon okosítgatják a jónépet, hogy mennyire szerethető ez az ország, akkor bizonyosak lehetünk: valami újabb gyalázatos, gyűlöletes agyrémüket akarják az országra, azaz ránk erőszakolni.
A múltkoriban például azon kellett volna ámuldoznunk és meghatódnunk, hogy a külhoni tőkések, befektetők és spekulánsok röpke, átmeneti kihagyás után újra kedvelik hazánkat, legalábbis üzleti terepként mindenképpen, hiszen az utolsó eurócentig lejegyezték a magyar államkötvényeket, amely esemény minden kétséget kizáróan jelzi: a külföldi nyerészkedők ismét bíznak hazánkban, és a magyar gazdaságot hál’ istennek megint szabadon fosztogatható territóriumuknak tekintik. Ez aztán a roppant jó hír! A külföldi befektetőknek meg a helyi ügynökeiknek. Mert a magyar államkötvények kamata többszöröse a nyugaton megszerezhető hozamoknak, azaz a magyar munkavállalókat újfent az a megtiszteltetés érte, hogy kemény munkával termelhetnek némi kockázatmentes profitot néhány rámenős, külföldi pénzembernek. Tulajdonképpen ez is a szolidaritás egy formája, mert hol van az megírva, hogy multinacionális nagyvállalatok tulajdonosai nincsenek rászorulva kevésbé jómódú embertársaik önzetlen segítségére és támogatására? Mert csak mindig a szegényeket kell pátyolgatni, mintha a gazdagokat nem is kéne emberszámba venni? Különben is, hazánkban igen sokrétűen gondoskodnak a szegényekről is.
Itt van például a krízisalap. Abból biztos, hogy egyetlen gazdag, nyugati tőkés sem fog kapni, az mind a magyar szegényeknek van a lakosságtól begyűjtve a kormány nagylelkű utasítgatásai által. A krízisalapba gyakorlatilag mindenki beletette a részét, mert nálunk olyan magas szintű a szolidaritás, hogy az is adakozik, aki nem akar. A krízisalapból alig idegesítő és megalázó procedúrák után részesülhetnek legszegényebb honfitársaink, mintegy reménytelen helyzetük jutalmaként. Az alamizsnálkodás már a rabszolgatartó társadalmakban is elterjedt tevékenység volt, feltámasztásával a magyar kormány a hagyományőrzés ritka példáját mutatja, ugyanakkor az innováció útján is, mindenki mást megelőző lépést tett. Ugyanis az alamizsnálkodást még a világ egyetlen országában sem tekintették az állami szociálpolitika alapintézményének.
Ám mielőtt büszkeségünk átcsap az önelégültség passzivitásába, felhívjuk mindenki figyelmét, hogy égető szükség lenne a fentebbinél hasznosabb szociálpolitikai ötletekre is, mert hazánk hivatott vezetői az ország eladósítása mellett, a lakosság elszegényítése terén érték el a legnagyobb növekedést. 2002-ben, a polgári kormány utolsó évében a minimálbér 30 százalékkal volt több, mint az egy főre számított létminimum. Ez a szociális teljesítményére oly büszke kormány ügyködése nyomán mára úgy változott, hogy a létminimum 20 százalékkal magasabb, mint a minimálbér. Magyarán az egy hónapra szóló munkabér a leggondosabb beosztás mellett is csak 24 napra elegendő, a hátramaradó hat-hét napban böjtöljön a dolgozó, méregtelenítse szervezetét, hogy tiszta fejjel elmélkedhessen egyéni válsága mibenlétén és kezelésén. S ha elhiszi, hogy nyomorúságának egyetlen oka az álnok módon hozzánk is begyűrűzött válság, akkor arra is felkészülhet, hogy a profi menedzselés eredményeként hamarosan már tíz napig fog nélkülözni. De még mindig szerencsésnek mondhatja magát, hiszen jó eséllyel elveszíthetné a munkáját és a lakhelyét is, és hajléktalanként elveszítené az ingyenes egészségügyi ellátáshoz való jogát is, amely igen takarékos költségvetési projekt nemcsak a legelesettebbek egészségét, sőt életét sodorja veszélybe, hanem a kontrollálatlan fertőző betegségek miatt az egész lakosságét is.
Ne legyünk rosszindulatúak, nehogy azt gondoljuk, hogy a kormány csak rosszat akar az állampolgároknak. Kifejezetten az igazságosságot, a kiegyensúlyozottabb közteherviselést kívánja megteremteni olyan intézkedésekkel, mint a táppénz csökkentése vagy a fogyatékkal élők gyógyászati segédeszközeinek megdrágítása. Akkor meg egyenesen tapsikolt a kabinet, amikor a bankok önkorlátozást ígértek, mondván: ezentúl szólni fognak az ügyfeleknek, ha egyoldalú szerződésmódosításra szánják el magukat. Világraszóló nagy eredmény, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az egyoldalú szerződésmódosítás kifejezés normális magyar nyelven azt jelenti: szerződésszegés. Nem kell elmélyedni a polgári jogban, hogy tudjuk: a szerződésszegés törvénytelen tevékenység. Nincs is ennél jobb országpropaganda, a pénzemberek, a kormány és a törvényhozók együtt örvendeznek a törvénytelenségnek.
Mindenképpen tartozunk az igazságnak anynyival, hogy nem hallgatjuk el: vannak hasznos, az emberek javát szolgáló kormányzati kezdeményezések is. Igaz, csak keveseknek, de aki a kicsit nem becsüli… Itt van mindjárt a költségvetési tanács. Három köztiszteletnek örvendő, kiváló személyiség tanulmányozhatja a majdani költségvetés tervezetét. Nem szólhatnak bele, de hümmöghetnek hozzá. Rosszallóan vagy egyetértve, ki-ki szabadon, a vérmérséklete szerint. Az elkötelezett és meggyőző hümmögés érdekében a három köztiszteletben álló köré negyvenfős segítő stábot szerveztek, hogy minden következmény nélküli véleményüknek mégiscsak legyen valami nyomatéka. Ez az igazán nélkülözhetetlen testület potom 710 millió forintjába kerül az adófizetőknek, ha egyenlően osztoznak, alig 15 millió fejenként, ami igazán nem sok pénz, játszva találnak rá fedezetet a költségvetésben.
Bizony, mi vagyunk a császárok. Ha vízilabdában nem is, a nemzeti vagyon elherdálásában, az ország kifosztásában, a lakosság tönkretételében mindenképpen. Szerencsére csak kevesen vannak, akik kifejezetten így és ezért szeretik Magyarországot.