Úgy léptem be a Bem téri MDF-központba, mint egy szentélybe. Emelkedett hangulatban, ünneplőbe öltöztetett lélekkel. De rögtön orron csapott a maró budiszag. Ezt az épületet kapta az MDF székháznak a rendszerváltoztatás idején, és a volt munkásőrközpont mellékhelyiségeit úgy alakították ki a munkásosztály élharcosai hajdanán, hogy nem volt szellőzésük. Ami a nagyobb baj: később se lett. Legalábbis 1992 őszéig, ameddig ott dolgoztam, biztosan nem.
A drága, kedves Móser Zoli keresett telefonon az Erdélyi Magyarság szerkesztőségében 1991 kora nyarán. „Beszéljünk valahol! Nagyon fontos! Segítened kell!” – mondta izgatottan a kiváló fotós és nagyszerű ember, akit azelőtt személyesen nem is ismertem. Csak fantasztikus képeit. Hát mentem. Az első szóra. „Jönnél-e az MDF sajtóirodájára dolgozni?” – szegezte nekem Zoli a kérdést. Leesett az állam. Tudta, ki vagyok, ismerte írásaimat, elkötelezettségemet, de mivel se párttag nem voltam, se ilyesféle „adminisztratív” munkát nem végeztem sose, furcsálltam kissé az ajánlatot. Aztán lelkesen magyarázni kezdte, hogy új sajtót kell létrehozni, mert gyakorlatilag semmi nincs az MDF kezében, kapcsolatokat építeni vidéki lapokkal, külföldi tudósítókkal, a határon túli magyar médiával, sajtótájékoztatókat szervezni – valamiféle ösvényt vágni a barátságtalan, szúrós, csípős, felületi, néha mély sebeket is ejtő média dzsungelében… Mivel ő is nemrégen került a központba, egyedül nem bírja, Bicskéről ingázik, még tanít, járja az országot, előad, kiállít. És nem mennek jól a dolgok. Valójában a bajok Csengey Dénes halálával kezdődtek, 1991 áprilisától. Egyszóval: nekem kellene vezetnem a sajtóirodát. Jöjjek be ekkor és ekkor, beszélünk Medgyasszay Lászlóval, merthogy őt bízták meg a sajtó felügyeletével az MDF elnökségén belül. Dénes után.
Volt két napom. És permanens álmatlanságom. Otthon biztattak, szüleim szurkoltak, én meg vergődtem. Csodás dolog lehet a szabad sajtót alakítani, a már a szovjet megszállás utáni hazában jövőt építeni, s új, nemzeti szellemű közéletet varázsolni – de vajon lehet-e? Képességeimben, bátorságomban, talán édesapámtól örökölt lélekjelenlétemben, szervezőkészségemben nem kételkedtem, annál inkább a lehetséges „körülményekben”. A „környülállásokban”, amelyekben dolgoznom, alkotnom kell majd. Végül döntöttem. S akármennyire is patetikusnak hangzik tán, de úgy véltem, ha hív a Haza, nosza, menni kell.
És hát így lett.
Íme.
Halványlila fogalmam sem volt, hogy ki az a Medgyasszay László. Csak annyi, hogy MDF-es képviselő. Az irodahelyiségben két nagyméretű íróasztal állt egymással szemben az ablak alatt, átellenben meg egy hosszú tárgyalóasztal székekkel. Ide ültünk le. Zoli, Medgyasszay meg én. Medgyasszay megnyerő modorú, őszülő hajú és szakállú, nálam néhány évvel idősebb férfi. Állatorvos volt Ménfőcsanakon. Valóban olyan orvosos alkat. Csak azt a sötét, kockás, kinőtt érettségi zakóját tudnám feledni rajta! Életrajzomat már ismerte, mondom, én otthon érzem magam Brassótól Krakkóig. Ezt tudom, ezt ismerem. Kész.
Másnap felhívtak. Tizenötödikén kezdek.
Beléptem hát.
S akkor csapott meg a budiszag. Erről még anynyit, hogy amikor egy alkalommal bejött később a házba Atzél Ede báró kisebbik fia, Atzél Feri, az Erdélyi Magyarságért Alapítvány titkára, mély felháborodással fakadt ki: „Hát így kell kinéznie az MDF központjának? A vezető kormánypárténak? És ez a budiszag!? Szellőzőt beépíteni, muskátlikat az ablakba, korondi cserepet a falra!” Én csak hümmögtem. Igaza volt. Annyit azért megtettem, hogy szóltam a ház igazgatójának, tegyen valamit.
Az esetleg érdektelen lehet, hogy miképp zajlik egy sajtóiroda mindennapi tevékenysége, néhány felidézett kis történet, emlék talán többet árul el az akkori helyzetről, az emberekről, a munkánkról, a körülményekről, s végül tán arról is, hogy mi vezethetett – természetesen „többek között” – az első szabadon választott kormány csúfos bukásához 1994-ben, s vélhetően bizonyos magyarázattal is szolgálhat az MDF mai állapotára, megítélésére. Milyen motivációk munkálkodhattak egyesekben, miképp viselkedtek adott helyzetben stb.? Mert bizonyosan akad olyasmi, amelyet nem kell tanulni, amelyet nem lehet a „Jézus Mária, győztünk!” lelkületével a hirtelen nyakunkba szakadt hatalomgyakorlás gyerekbetegségeivel indokolni.
Szóval a ház igazgatója. Mondjuk úgy: a „budifelelős”. Veszprémi maffiának csúfolta néhány ott dolgozó a Bem téri pártközpont vezetőségét. Vezéregyénisége (bár ez a szóösszetétel sem együtt, sem külön-külön nem illett rá) egy Mészáros László nevű, mára a közéletből eltűnt, jó harmincas férfi volt. (Később a Szabó Iván-féle Magyar Demokrata Néppártban ügyködött a háttérben.) Idegenforgalmi szakemberként definiálta magát, ami nagyrészt abból állt, hogy németeket nyaraltatott saját tulajdonú balatonfüredi panziójában a nyolcvanas években. Az örökké förtelmes színű, hol világosbordó, hol libazöld, hol kesesárga zakóban és az ezekhez „illő” rikító nyakkendőben járó házigazgató mellett dolgozott még Sellei Aba, akit közönségesen csak kútfúrónak tituláltak a háta mögött, merthogy ilyesféle vállalkozása volt a Balaton-felvidéken. Tevékeny részt vállalt a ’90-es kampányban, s – valószínűleg ezért – fizetett tisztséget kapott a Bem téren mint országos főszervező. A halk szavú, alkatában és öltözködésében is kicsit egy dzsessz-szaxofonosra emlékeztető (egyébként valóban szerette a dzsesszt), szintén olyan jó harmincas Sellei a sajtó vagy a kívülállók számára jobbára láthatatlan, de valódi hatalommal bírt: nála volt a párttagok névsora, listája, az ő vezetésével irányították a megyei szervezeteket. S nem utolsósorban az ő titkárságának volt a vezetője az az asszonyka, aki közvetlen ismerőse volt Antall Józsefnek. Az „osztályfőnök úr” mindig megtalálta a módját, hogy amikor a Bem térre jött, beugorjon a hölgyhöz egy kis csevejre. Nyilván tőle tudott meg sok mindent a pártközpontban zajló ilyen-amolyan dolgokról. Aztán ott volt Kollár K. Attila, a főkönyvelő. Szangvinikus alkat. Vagy kiabált, vagy suttogott. Leginkább az előbbi. Örökké olyan ábrázattal mászkált, mint mondjuk Napóleon Waterloo után. Kissé kivált a többiektől – merthogy nem a veszprémiekhez tartozott – az úgynevezett kisebbségi osztály vezetője, Halasy-Nagy Endre: vele meglehetősen gyakori munkakapcsolatban voltunk a határon túli magyar sajtó ügyeiben. Céltudatos, határozott, kissé magányos férfi. Neki kellett időnként Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, Délvidékre járni, s az ő osztálya utalta ki – a sajtóiroda ellenjegyzésével – Borbély László (RMDSZ) részére az erdélyi kvázi sajtószemléért járó néhány ezer forintos rendszeres tiszteletdíjat, amelyért az illető sose mulasztott eljönni.
Természetesen sokan mások is dolgoztak az MDF-központban, de rájuk kevésbé emlékszem. Esetleg még az alacsony termetű Furmann Imrére, aki hatalmas alelnöki irodájában hatalmas íróasztal mögötti hatalmas fotelben ült éjt nappallá téve. És a Marlboro soha nem hunyt ki a kezében.
A mi csapatunk, a sajtóirodások: Büki Attila (ő járt rendszeresen vidékre, lapokhoz, szervezetekhez), Végh Miklós (sajtófigyelés volt a területe, és kiváló elemzéseket írt), később odakerült Balaskó Jenő (verselt, és legtöbbször szent dühvel sértődött meg valamire) és Kenyeres Anna helyére Szalai Mária (rendezvényekre járt, írt és szervezett), végül a Marosán Péter nevű technikai munkatárs, aki például a faxot kezelte, mert akkoriban még nem voltak számítógépek. Az iroda munkájába besegített Harsányi Laci bácsi is és még sokan mások. No, és ott volt Anna, a kedves, drága, megértő titkárnőnk. Feladataink közé tartozott többek között, hogy megszerkesszük, megírjuk, összeállítsuk az MDF Híradó című heti kiadványát is. Ez sem volt kis munka, ám mintha nem lett volna még épp elég elfoglaltságunk, pontosan Mészáros pártigazgató volt az, aki egyszer összekürtölt egy csomó embert (köztük Medgyasszayt is) a lap meg a sajtóiroda ügyében, és két „zseniális” munkaötlettel állt elő: 1. Budapest nevét meg kéne változtatni, mert folyton összekeverik Bukaresttel. (Vagyis hogy mi írjunk erről valamit!) Én ekkor felálltam, hogy orvosért telefonáljak, de gyorsan jött a 2. pont: létre kell hozni egy szerkesztőbizottságot. (Nyilván az ő vezetésével!) Minek? – kérdeztem. Egy jobbára belső terjesztésre szánt hírlevélnek? Írjatok bele – mondtam. Kell a sok jó cikk. Végül néhány héttel később személyes közbenjárásomra Für Lajos mentette meg a helyzetet, egy lendülettel sutba dobatta ezeket az agyrémeket.
Még két adalék a pártigazgató portréjához. Megyek be reggel a Bem térre. Látom, hogy a ház mindenese, segédmunkása pontosan a bejárat előtt mossa slaggal Mészáros lízingelt Fordját. A fejemhez kaptam, s óvatosan körbenéztem. Jól van, sehol senki. Mondom neki később az irodájában, te, László, ezt talán mégse kéne, ne adj’ isten itt kóborol egy ellenzéki lap fotóriportere, aztán holnap tele lesznek az újságok, hogy az uraságok, lám… De ő csak legyintett, áh, nem ez számít. Hát akkor mi számít? 1994 után mi számít majd, Mészáros úr?
Hogy mi számított? Neki a kávé. Egy alkalommal bejött urasan a sajtóirodába, lassan körülnézett, majd gúnyosan megjegyezte, hogy igen sok kávé fogy a sajtón: egy kiló egy hónapban! Ez tűrhetetlen! Fél kiló is elég lesz. Akkor ne adjunk a külföldi tudósítóknak, kollégáknak, látogatóknak? Ti ne igyatok! – volt a válasz. Akkoriban – legjobb emlékeim szerint – hat-hét száz forintba került egy kiló…
Szerda délutánonként, esténként voltak az elnökségi ülések. Néha hajnalig. A sajtóiroda részéről ezeken részt kellett vennie valakinek, ha közleményt kell később kiadni esetleg, vagy ilyesmi. Általában Medgyasszay volt benn, de akadt, hogy nem ért rá, s nekem kellett. Emlékszem egy érdekes szerdára, már a Kónya-dolgozat után voltunk, azt hiszem, 1992 elején, kissé felajzott állapotban leledzett a ház. Antall Józsefre vártunk. A sajtóirodán sokan toporogtak. Általában itt volt a gyülekezőhely, amolyan agora a házban. Kónya mögött Herényi sofőr úr pillogott. Végre megjött az „osztályfőnök úr”. Lekezelt mindenkivel. Én vele akkor először. Puha, nőies, meleg volt a kézszorítása.
Aztán az elnökségi ülés több napirendi pontja közül egyre igencsak felfigyeltem. A grémium talán legfiatalabb tagja, ha jól emlékszem, Grezsa István hódmezővásárhelyi orvos fölvetette, hogy valamiképp nem mennek jól a dolgok, össze kellene állítani egy listát az embereinkről, és helyzetbe kéne hozni őket, mert így nem lesz győzelem ’94-ben. Huh. Egy pillanatra megállt a kés a levegőben. A néma csöndet Szabó Tamás privatizációs miniszter törte meg halkan: „Egy listáááát? Ez életveszélyes!” Csurka István ocsúdott másodjára: „Lehetetlenség. Mi van, ha az ellenzék kezébe jut?” Ők ketten ellenezték. Később talán mások is, mindenesetre az indítvány lekerült a napirendről.
Kezdtem furán érezni magamat. Mintha fogyott volna a levegő körülöttünk. Mármint a sajtóiroda körül. Mondom Medgyasszay Lacinak, hogy egyfajta tehetetlenséget érzek, pedig sokat kellene dolgoznunk. Falakba ütközünk, segítséget nem kapunk. „Te hogy vagy ezzel?” – kérdeztem. „Én a politikát egy nagy kalandnak tekintem – hangzott a válasz. – Ha nem jön be, visszamegyek disznót herélni.”
Valószínűleg engem csaltak meg ösztöneim, tudniillik hamarosan egy új lap elindításának kérdése került szóba. Végre. Hajrá! Medgyasszay vezetésével összeszedtek vagy 120 millió forintot innen-onnan, s közben a tervezések, ötletek, elképzelések, álmok időszaka zajlott. „Regionális napilap kell” – szögezte le végül Medgyasszay. „Ez már nyugaton is rég sikeres. Öt megyére szólót, öt mutációval. Egy központi szerkesztőséggel és négy alszerkesztőséggel. Veszprém lesz a központ.” Egy szó, mint száz, nem sikerült lebeszélni. Hiába érveltünk, hogy Magyarországon ennek nincs hagyománya, igen költséges is, faxon kell majd küldözgetni keresztbe-kasul az anyagokat, mások-mások a megyék érdekei, jellegzetességei stb. Na, s aztán a címe: Új Hírek. (New news? Miért, mi más lenne egy napilapban? Régi hírek?) Vegyünk meg vagy támogassunk egy meglévő napilapot, mert új bevezetéséhez legalább fél év kell, ha nem több – győzködtük volna, de mindhiába.
Pedig akkoriban zajlott például a Magyar Nemzetnél a híres-hírhedt privatizációs adok-kapok. A svédeké lesz vagy a franciáké? A végkifejlet ismert. Bodor Pál egyszer még be is jött a sajtóirodába, Medgyasszayt kereste. Mondom neki, hogy még nincs benn, de körülbelül húsz perc múlva itt lesz, mert épp most beszéltem vele telefonon. Meg akarja várni? Diurnus leült. És várt. Laci megjött időben, s több mint egy órát beszéltek egymással négyszemközt. Később nagy leszúrást kaptam, hogy még kávéval sem kínáltuk a neves vendéget. Na, a kávét hagyjuk!
De ott volt már például az Új Magyarország, a Pesti Hírlap és még jó néhány médium, amely nemcsak gazdára, hanem az emberére várt. Elkötelezett munkatársakra is persze, no meg némi apanázsra. Előbbiek még akadtak volna, hiszen ötven-hatvan nemzeti oldalhoz tartozó „sajtómunkás” szinte örökké a lét-nemlét határán tengődött akkoriban (is), de az utóbbiról, mármint a támogatásról jobb nem beszélni. Okkal-joggal, nem tudom, de valamiféle általános közutálat övezte a sajtót, az újságírókat az MDF háza táján (furcsamód a pártállami idők „nagy neveinek” kivételével), vagyis mintha egyfajta méla spleen telepedett volna a döntésekhez közel állókra, amikor a médiáról volt szó.
Felvetettük még, hogy akár a heti rendszerességgel megjelenő MDF-híradót is kiszélesíthetnénk, felfejleszthetnénk egy „igazi” hetilappá. Más címmel persze. (Csurka jól tette, amikor átvette teljes mértékben a Magyar Fórumot, mert lám, az újság úgy-ahogy, de még ma is él.) Ez ügyben magához is hívatott egyszer margitszigeti „bázisára” Lezsák Sándor. Jól megváratott, majd ismert halk hangján azt mondta: „Én tudok mindent rólad, Péter.” Jó neked, Sándor – gondoltam –, mert én már kissé összezavarodtam, azt sem igazán tudom, hogy volt-e rendszerváltás, vagy hogy van-e egyáltalán sajtónk.
De végül is lesz új lapunk! Az Új Hírek. És ha egy gépezet beindul!? Felálltak a szerkesztőségek, megyei kiadók. Többségükben egykori káderekkel. Az alszerkesztőségek első dolga volt, hogy új Opel Astrákat lízingeljenek. Persze a főnökök, maguknak. Hosszasabb rábeszélés után végül Illés Sanyi bácsi vállalta a főszerkesztőséget. Szegény Mackó bácsinak Veszprémbe kellet járnia, ő, aki oly nem szívesen hagyta magára a feleségét. Ott főszerkesztett tehát a hét néhány napján, s lakott egy bérelt lakásban. Jelentem, az Új Hírek pénze gyorsan elfogyott, a lap élt néhány hónapot, majd csendben kimúlt. Nagy kaland lehetett. És költséges.
Ezerkilencszázkilencvenkettő augusztusában aztán megjelent a Csurka-dolgozat. Ősszel átadtam az MDF sajtóirodájának stafétabotját Varga Domokos Györgynek és új számítógépeinek. És eljöttem. Egyvalamit hoztam csak magammal. Leemeltem Csengey Dénes színes portréfotóját irodám faláról, és hazavittem. Lengyel feleségem ma is szeretettel őrzi…
Galatasaray
Ez nagyot szólna: ilyen csapattársa még nem volt Sallai Rolandnak!
