Nem szabad jóban lenni Iránnal?

Innen a távolból igazán csak a címben szereplő kérdést lehet feltenni anélkül, hogy prejudikációba bocsátkoznánk Iránnal szemben. Azok az – elsősorban angolszász dominanciájú – csatornák, amelyek ezúttal is a legnagyobb sávszélességgel ontják ránk az információt, az elmúlt években a terrorizmus, Irak és a posztszovjet térség kapcsán bizonyították megbízhatatlanságukat. Nem a valóságot közvetítették, hanem azt a verziót, amely a tulajdonosoknak és a mögöttük álló törekvéseknek látszólag legjobban megfelelt, illetve – szándékosságot nem feltételezve – amely gondolkodási sémáikhoz a legközelebb állt. Ahogy a nyugati világon kívüli más térségeket, Iránt sem lehet nyugati demokratikus mértékkel mérni, de ez az apró hiányosság nem zavarja a nagy hírközlőket, „forrásaikat” és „elemzőiket”.
Irán három évtizednyi elszigeteltséget követően az elmúlt években ismét a nemzetközi politika fókuszába került, köszönhetően egyrészt saját fejlődésének és befolyásnövekedésének, másrészt földrajzi elhelyezkedésének, harmadrészt pedig – de nem utolsósorban – energiakincsének. Az aktív középhatalmi, „öntörvényű” státust megcélzó ország egyszerűen megkerülhetetlenné vált; több aktuális világpolitikai vita törésvonala is húzódik itt, jelesül az energiaforrásokért és energiaszállítási útvonalakért folyó állami és nem állami tényezők között zajló küzdelmeké, vagy az attól nem független közel-keleti politikai rendezésé. Irán azon országok közé tartozik, amelyek most kínálni tudnak, a kérdés csak az, hogy ezt békés és partneri együttműködés keretében adják, vagy el akarják venni tőlük, gyarmati stílusban. Az energiaéhesek, a nyugati világ és Kelet-Ázsia, elsősorban Kína számára Irán kiaknázatlan energiaforrás, míg arab szomszédai, de Oroszországnak is energiapiaci rivális. A taktika, a rövid távú együttműködések, „koalíciók” ne tévesszenek meg senkit, a stratégiát ezek a tényezők szabják meg.
A Nyugatnak alapvető érdeke lenne Irán megnyerése és bevonása (többek között a Nabucco-projektbe), és talán Barack Obamát is ez a felismerés vezette, amikor nyitást ígért Teherán irányába. Hogy, hogy nem, most éppen minden ilyen közeledést kizár, hogy nem tetszik az „iráni demokrácia”, Mahmúd Ahmadinezsád újraválasztásának körülményei – mintha a rezsim nem művelt volna sokkal különb dolgokat az elmúlt harminc évben, mintha 1979-hez képest – különösen a közelmúltban – nem lenne tapasztalható példátlan javulás az egyéni szabadságjogok terén. Ugyancsak sokasodnak az állítólagos iráni nukleáris fegyverprogrammal szembeni aggályok, azaz a démonizálásra tett lépések is, amiből ha mást nem is, azt a következtetést le lehet vonni, hogy a közeledés lehetősége sokaknak nincs az ínyére.
A Nyugat felelős döntéshozóit, legfőképp Washingtonban azonban nem lenne szabad eltántorítaniuk ezeknek a kísérleteknek, hiszen az ellenségesség szításával épp stratégiai riválisaik karjaiba lökik az Iszlám Köztársaságot, ami az következő évtizedek prioritásait nézve már most súlyos hibának bélyegezhető.