Rosszkedvünk nyara

A Forsense általános közérzetmérő indexe azt állítja, hogy évek óta nem volt ilyen rossz a kedvünk. Mitől lenne jó? Hangulati mélypontok, közérzet, remény vagy reménytelenség? Viszonyunk egymáshoz, a pártokhoz, a hatalomhoz? És azok viszonyai mihozzánk? Egy ország, ahol egyre többször felteszik a kérdést: mi lett a rendszerváltásnak nevezett ígéretből? Jobban élünk? Gazdagabbak vagyunk? Szeretjük egymást? Szeretjük a gyerekeinket, tiszteljük az öregeinket? Tiszteljük egymást? A tudást, a tapasztalatot vagy legalább a szüleinket, a családot, amiben nevelkedtünk? Húsz éven keresztül mindennap felmondatták velünk, mint az egyszeregyet a szabad demokraták, hogy egyik legfontosabb alapértékünk az emberi méltóság tisztelete. Ami soha olyan mélyponton nem volt, mint most. Az emberi méltóság színes, szagos cukorpapír, amiből a cukorkát rég kiette valaki, mi pedig fulladásig rághatjuk a papírt. Az emberi méltóság szabad demokrata olvasatban nálunk bizonyos kisebbségi csoportok privilégiuma. Nem kell meszszire menni, csak Horvátországig vagy Lengyelországig, hogy bizakodó, optimista emberekkel találkozzunk, szédült kisöcsénkről nem is szólva, aki most éli pattanásos kamaszkorát, ezért fékezhetetlen, és vérig sértegeti nála jóval idősebb fivérét. Csak mi vagyunk az a különös nemzet, amely képtelen a boldogságra. Elég belenézni a kritikák által feldicsért magyar filmekbe, de az is viccbe illő, amikor két magyar összetalálkozik, és kezdődik a panaszkodás a betegségek hosszú listájával.
A rossz közérzetet semmi sem jeleníti meg jobban, mint az a tragikus népességfogyás, ami a drámai problémája kellene, hogy legyen a magyar társadalompolitikának. Sőt, az egész nemzetnek. Évek óta többen halnak meg, mint ahányan születnek, és nagyon kevés kell ahhoz, hogy a magyar népesség 10 millió alá essék. Erre rásegít a válságkezelő Bajnai-kormány esztelen politikája, amely vissza akarja zavarni a nőket szülés után nem sokkal a „munka világába”. Az az igazság, hogy kisgyerekes anyát nem foglalkoztatnak szívesen, kedvezményes munkaidő csak szavakban létezik, ennek következtében embertelen a zsúfoltság a bölcsődék és az óvodák tájékán. Süketek párbeszéde folyik, amikor arról értekezünk, hogy a gyereknek a legjobb az első három évet családban tölteni. De a nagyságos IMF-nek be kellett hódolni, hogy Magyarország nem költ kirívóan sokat afféle haszontalanságra, mint gyermekgondozási segély. Érdemes lenne a koraszüléseket is vizsgálat alá venni, különös tekintettel arra, hogy az enyhén fogyatékos újszülöttek aránya évről évre emelkedik. A szokásos vádaskodás jegyében 3000 kisegítő iskolást vizsgáltak meg a szakemberek, mindössze 200 gyereket lehetett visszaküldeni normál iskolákba. Ha Magyarországnak felelős kormánya lenne, a népesség minőségét is kiemelt projektként kezelné, és nem megsemmisítené a kölcsönöket és adókedvezményeket, hanem minden eszközzel támogatná az egészséges, kívánt és várt gyermekek megszületését.
Hány lakást, házat árvereznek folyamatosan el? Híre jár, hogy egy kilakoltatott család beraktározott holmiját egy hónap multán elégették, mert kellett a hely a következőnek. Hány család lesz földönfutó, lecsúszott, hányak váltanak jegyet az underclassba, ahová csak oda út létezik? Egy évek óta folyó okos szociálislakás-projekttel családok százait tudhatnák biztonságban. Természetesen az így kapott lakásért tisztes lakbért lehetne szedni, és a kiutalás alapja nem a segélyezés, hanem a biztos munkahely. Egy nyíregyházi építész, Seres Mária 600 ezer aláírást gyűjtött, hogy a parlamenti képviselők ne puszira vegyenek fel tíz-húsz milliókat, hanem rendes, adózott jövedelemként számolják el. A népszavazás „okafogyott” lett, mert a képviselők egy ravasz húzással beelőztek úgy, hogy majdnem olyan jól járnak, mint eddig. Nehezen hihető, hogy ez jókedvre hangolja azt a társadalmat, mint ahogyan az is egyedülálló Európában, hogy az aktuális kormány koloncnak tartja saját választóit. Túlfogyasztunk, munkakultúránk elavult, nehezen mozdulunk, ragaszkodunk a turulhoz, sírunk avas himnuszunk hallatán. Nincs bennünk semmiféle amerikai rugalmasság. A társadalom gyorsan öregszik, ezért egy jó helyen és időben keresztülvitt úgynevezett egészségügyi reform látványosan felgyorsítja a véletlen halálozások számát. Akinek a rákját csak hónapok múltán nézik meg, akiket nem fogadnak a bezárt kórházban, akik gyógyszer nélkül bolyonganak a városban, akik belehalnak az agyvérzésükbe, mert bezárt a stroke-centrum, a koraszülőkórház vagy a baleseti sebészet.
Ahogy az egészségügy hajmeresztő történeteit lassan megunjuk, ugyanolyan immúnisak lettünk a hatalom gyakorlóinak lenyúlásaira. Hamar hozzászoktattak minket, hogy ez vagy az etikátlan, de törvényes, hogy jogszerű, bár irritáló. Különben is elévült. Gyurcsány Ferenc Fittelinájától a visszabérelt villákig, az előnytelen adásvételi szerződésektől a nyers korrupciókig zsibbasztóan hosszú az út és a névsor. A baloldal belejött, abba sem akarja hagyni. Karriertípusuk a vidékről kiválasztott ifjú káder, aki táskahordozóból szóvivővé avanzsál, és néhány év múltán tízmilliókat kaszál az asszonnyal. Mindezt a nép nézi nagy kerek szemekkel, és tudja, érzi, hogy őt mindenből kihagyták, de ha egy napot késik a számlával vagy más befizetéssel, röpködnek a százezres büntetések. Nem volt itt „több pénzt az embereknek”, jóléti rendszerváltás, sem nemzetstratégia, nem volt itt semmi. Az elmúlt húsz év egyetlen építő ciklusát kivéve a sodródás és a végzetes eladósítás jellemezte a kormányok teljesítményét. A bizonytalanság és a holnaptól való félelem elveszi az emberek kedvét, és permanens rossz közérzetet okoz.
Legelőször a pártokból és a politikából ábrándulnak ki. Nem bíznak senkiben, de látják, hogy miközben állítólag demokrácia van, minden döntést a fejük felett, megkérdezésük nélkül, gyakran a kárukra hoznak. Tapasztalják, hogy a nagy, egész társadalmat felháborító bűnügyek, mint a Tocsik-, a Postabank- vagy a K&H-ügy, elalszanak, az ítéletek meg nevetségesen alacsonyak. Ugyanakkor a Magyar Gárdát mondhatni, demokratikus igény hívta életre. Más kérdés, hogy van nekünk hivatalos, állami erőszakszervezetünk: rendőrség a neve. A gárda a tehetetlen rendőrség helyében próbált helytállni. Nem igazán használ a jó közérzetnek, ha a gárda megszüntetéséhez minden eszköz készen áll, ugyanakkor a vidéki embereknek továbbra sem jár védelem a tolvajok és rablók ellen. Az átlagembert nem érdekli, hogy a válságkezelő kormány miféle nagyvonalú gesztusokat tesz felé, ha azt tapasztalja, hogy a nyílt utcán megverik és kirabolják, ha azt látja a tévében, hogy naponta vernek össze pedagógusokat, orvosokat és újabban járművezetőket. Azért ilyen azelőtt nem volt. És csodálkoznak, hogy egy legutóbbi felmérés szerint a fiatalabb korosztály egyre inkább nosztalgiát érez a Kádár-rendszer iránt. Ennél nagyobb pofont ez a húszéves, demokráciának aposztrofált rendszer nem is kaphatott volna. Kérdés, mennyiben érdekli ez a hatalom gyakorlóit, jelesül azt a pártot, amely húsz év alatt tönkretette ugyan az országot, de most is jogot formálna arra, hogy az ő vezényletével lábaljunk ki a válságból. Amennyiben olyan ötleteik lesznek, mint a szégyenletes kríziskezelő alap, továbbra sem várhatunk tőlük semmi jót. Egyébként is egy milliárdosokból és volt offshore-cég-tulajdonosokból kiállított válságkezelő kormány önmagában is paradoxon. Semmiféle együttérzést vagy szolidaritást nem vállalnak velünk, igaz, nem is ígérték. Viszont maradéktalanul betartják.