Szőke hölgy a nagykalapáccsal

Van még mit fejleszteni a magyar elektronikus médiában a fesztiválközvetítések terén. A Duna TV a marosvásárhelyi Félsziget fesztivál sugárzásával legalább kép, ritmus és szerkesztettség tekintetében sikeresen lerakta az alapokat. Rengeteg koncertbe nézhettünk bele három nap alatt, de sztárokról, mint Tiesto és a Magyarországon névtelennek számító zenekarokról egyaránt három-négy szám és az érzékletesen operált közelik alapján bárki el tudta dönteni, hogy tetszik vagy nem tetszik, egyáltalán mi ez az egész. (Szemben a kultúrházas közvetítésekkel, amelyekből többnyire semmiről nem tudunk meg semmit.) A koncertrészleteket – a bevett koreográfia szerint – a Duna TV-n is interjúk tagolták. A fesztiválinterjú és egyáltalán a könnyűzenei témájú interjú Magyarországon – tisztelet a ritka kivételnek – szintén feltalálásra váró műfaj reggelizős műsoroktól kulturális tévémagazinokig, élő közvetítésekig. Talán a portréműsorok tekinthetők a leggyakrabban elegáns kivételeknek.
Mi a Félsziget-napok egyikén éppen a Kaukázus szövegíró-frontemberével, Kardos Horváth Jánossal készült nem mindennapi disputába szaladtunk bele. Az interjú előzménye az volt, hogy a soproni VOLT fesztiválon – tényleg nem túl átgondolt módon – egy estére sikerült besűríteni három szövegcentrikus, ám esetleges zenei állóképességű együttest: Lovasiékat, a Kaukázust és a Vad Fruttikat, s ezt az Index még kevésbé átgondolt vagdalkozásában szóvá is tette. Átlag kulturális újságíró kedve jó, ha egy olyan fickóval hozza össze a sors, mint Kardos Horváth, aki tetszőleges kérdésre értelmes, friss mondatokat mond, nem nyomul, nem fényezi magát, önkritikát gyakorol, sőt megszánja a felkészületlenebb, megfáradtabb sajtómunkásokat is. A Duna TV szőke hölgye azonban elérkezettnek látta a pillanatot, hogy az indexes útmutatás nyomán nagykalapáccsal menjen neki az interjúalanynak. Nem is nagyon figyelt a válaszokra, pedig azokból világosan kiderült, Kardos Horváth tudja, hogy van mit dolgozni a zenéjükön, az élő megszólalásokon, ő sem egészen boldog attól, hogy belekerült egy taposómalomba, ahol nincs megállás. Szőkénk a nagykalapácsozásra gyúrt, s elő is jött vele: nem tudja-e Kardos Horváth, miért hasonlítják a Kaukázust a Kispál és a Borzhoz. Erre Kardos Horváthnak nyilván össze kellett volna omlania, ruháját megszaggatni, majd megkövetni az egész univerzumot. Ő pedig annyit mondott: nem. A helyzethez mérten jogosan. Ugyanis, ha egy kicsit is elmélyedünk a zene- és irodalomtörténetben, azt látjuk, hogy létezik költői, zenei hagyomány, ami azt jelenti, hogy már meglevő stílusokra, formákra a következő alkotógeneráció ráhúz egy friss réteget, kicsit mást, kicsit máshogy, új érzékenységgel és új érvényességgel mond el, megtartva a jót, amit már az előd felhozott a mélyből. S ez bizony ugyanakkora érték, mint amikor valaki a semmiből pattan elő zenével, szöveggel. A felkészültséget, az állóképességet, a pontosságot és az eredetiséget azonban nem csak zenészeken lehet számon kérni. Legjobb, ha ki-ki saját magán kezdi.
(Duna TV, Félsziget, július 31.)