A héten kezdik vetíteni a magyarországi mozik – a németországi bemutatóval egy időben – Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds) című filmjét. A spagettiwesternek stílusában készült művet a szövetségi költségvetés 6,8 millió euróval támogatta. Mivel az agyaggalamb-lövészetre emlékeztető film egyes jeleneteit a potsdam-babelsbergi stúdióban forgatták, a Berlin-Brandenburgi Médiaalap 600 ezer euróval, a szászországi, főként görlitzi helyszíneken készített felvételeket a Középnémet Médiatámogatás 300 ezer euróval segítette.
Nem világos, hogy az egysíkú történetet – zsidó katonák végtelen bosszúsorozatát a németeken – a forgatókönyvíró-rendező miért helyezte Franciaországba. Ha más helyszínen és körülmények között is, de a forgatókönyvben leírtaknak megvannak ugyanis a történeti előzményei. A háború után, 1945 nyarán az olasz–osztrák–jugoszláv határvidéken tevékenykedő Hagana zsidó paramilitáris önvédelmi szervezet egységei valóban gyakorolták az ószövetségi bosszú törvényét. A történtek talán legjobb feldolgozása az egyik résztvevőtől, az 1945-ben húszesztendős Morris Beckmantől származik. Aki szolgált a brit hadseregben, és 1998-ban megírta The Jewish Brigade: An Army With Two Masters, 1944–45 (Sarpedon Publishers, Rockville Centre) című könyvét.
A britek az 1939. május 17-én nyilvánosságra hozott úgynevezett fehér könyvükben kívántak megoldást találni a jórészt általuk előidézett palesztinai válságra. 1917-es nyilatkozatában London megköszönte Lord Rothschild anyagi támogatását a központi hatalmak elleni háborúban, egyúttal ígéretet tett a zsidó nemzeti otthon palesztinai létrehozására. Csakhogy a brit kormány Palesztinában már az 1915-ös McMahon–Husszeini-féle megállapodásban elismerte az arab uralmat, amennyiben a mekkai seriff – a jordán trónon ülő hasemita dinasztia alapítója – szent háborút indít a Török Birodalom ellen.
A fehér könyvben London egyrészt kísérletet tett a németbarátnak számító Amin el-Husszeini politikájának ellensúlyozására és a palesztinai zsidó bevándorlás miatt elégedetlenkedő arabok – ez számos felkelésben is megnyilvánult a harmincas években – megnyerésére a küszöbönálló világháborúban. A tervezet a Palesztin Egyesült Államok létrehozását tűzte célul a következő egy évtizedben. Az araboknak teendő gesztusként radikálisan korlátozta a zsidó földvásárlást, valamint a bevándorlást: öt év alatt legfeljebb 50 ezer bevándorló és 25 ezer menekült befogadását engedélyezte. A további zsidó migrációt az arabok hozzájárulásától tette függővé. A fenti szabályozást több zsidó szervezet is olyan fokú árulásként élte meg, hogy válaszul támadásokat hajtottak végre a brit érdekeltségek ellen, sőt az Irgunban 1941-ben felmerült a Harmadik Birodalommal való együttműködés lehetősége is.
Ugyanakkor a zsidó szervezetek többségének álláspontját Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség vezetője képviselte, aki kijelentette: „Harcolni fogunk Hitler ellen, mintha a fehér könyv nem létezne, és küzdeni fogunk a fehér könyv ellen, mintha nem lenne háború.” A háború elején a fehér könyv alapján a brit hadvezetés visszautasította azokat a javaslatokat, amelyek tisztán zsidó egységek zárt alakzatban történő bevetésére vonatkoztak. A zászlóalj volt az a legmagasabb egység, amelynek bevetéséhez hozzájárultak. Ezek a csapatok többek között az 1941 májusában kirobbant iraki németbarát felkelés leverésében harcoltak. A brit elgondolásoknak jobban megfelelt a zsidó és arab önkéntesekből toborzott úgynevezett Palesztina ezred, amely 1942 októberében El-Alameinnél esett át a tűzkeresztségen. Ugyanakkor hiába próbáltak ügyelni az egyensúlyra, s fokozták az arab közegben a toborzást, az ezredben háromszor annyi volt a zsidó, mint az arab katona.
London az észak-afrikai német támadás megállításával elveszítette érdeklődését a zsidó alakulatok fenntartása iránt. Kimondatlanul is ott munkált a félelem a brit politikai és katonai vezetésben, hogy a háború után az általuk kiképzett és felfegyverzett zsidó egységek ismét a gyarmati hatóságok ellen fordulhatnak. Másrészt attól tartottak, hogy a zsidó alakulatok haditettei majd hivatkozási alapul szolgálhatnak a háború utáni közel-keleti rendezésről zajló tárgyalásokban. Végül a briteknek túlzottan baloldalinak számított az a társadalmi koncepció – elég itt a kibucokra utalni –, amelyet a palesztinai zsidók többsége képviselt.
Így csak viszonylag későn, 1944. július 3-án engedélyezte a brit kormány a zsidó dandár felállítását. Az ötezer főt magában foglaló, három gyalogos- és egy tüzérezredből álló alakulat szeptember 20-án jött létre az olasz fronton harcoló 8. brit hadsereg keretében.
Az Ernest F. Benjamin kanadai dandártábornok által vezetett egység 1945 márciusában kapcsolódott be az észak-itáliai harcokba. A dandárral egyetemben összesen 30 ezer zsidó katona harcolt a brit hadseregben; a becslések szerint mintegy hétszázan veszítették életüket.
Tarantino németvadász cowboyai igazán a háború után kezdték el igazságosztó hadjáratukat. A Wehrmacht feltétel nélküli fegyverletétele az észak-olaszországi Tarvisióban, az osztrák határ közvetlen közelében érte a zsidó dandárt. Az alakulat egyrészt zsidó menekültek Palesztinába csempészésével és katonai kiképzésével foglalatoskodott, másrészt vélt és valós háborús bűnösökre vadászott. A listát többnyire a jugoszláv titkosszolgálat szállította. Tito több okból is érdekelt volt a Hagana-egységekkel való együttműködésben. Egyrészt a közös ideológiai ellenfél, Nagy-Britannia meggyengítését szolgálta a zsidó kivándorlás támogatása. Másrészt a kizárólagos hatalmát akkor kiépítő belgrádi diktátor érdekelt volt az Ausztriába menekült horvát és szlovén antikommunisták megfélemlítésében. (Elég itt utalni a bleiburgi mészárlásra, amelyet a britek által kiszolgáltatott horvát és szlovén hadifoglyok körében hajtottak végre.) Ma már tudható, hogy a jugoszláv titkosszolgálat olyan személyek nevét is átadta a zsidó brigád harcosainak, akiknek egyetlen vétkük antikommunista beállítottságuk volt. Végül a jugoszláv állam felélesztette Karintia egyes területeivel kapcsolatos területi ambícióit. Ezért úgy érezte, két legyet üt egy csapásra, ha a nácivadászattól megrettenő németek esetleg tömegesen menekülnének el a térségből.
A brigád tagjai magukat brit katonai rendőrnek kiadva átrándultak Ausztriába, ahol felkeresték a hadifogolytáborokat. Ott arra hivatkozva, hogy kihallgatásra viszik az illetőt, bekényszerítették a gépkocsijukba. Amikor újra olasz területre értek, immár eldugott erdős vidéken, kihallgatták gyanúsítottaikat. A történet mindig ugyanolyan véget ért: a kommandó átalakult rögtönítélő bírósággá, és kimondták a zsidó nép nevében a halálos ítéletet. Az így kivégzettek számáról az utókor csak becslésekkel rendelkezik. A brigád nagyjából negyedévig tevékenykedett, mielőtt áthelyezték volna Hollandiába, s nagyjából 200–250 személy felett mondta ki a halálos ítéletet.
Más léptékben gondolkozott a vilniusi gettóból megszökött Abba Kovner, a beszédes nevű Nakam – azaz „bosszú” – szervezet vezetője. 1945 márciusában Bukarestben hatmillió német civil meggyilkolását követelte, hogy így vegyenek elégtételt a gázkamrákban elpusztítottak miatt. Mint mondta, tettével mindenki számára világossá kívánta tenni, hogy senki sem olthat ki ennyi zsidó életet anélkül, hogy meg ne fizetne tettéért.
A szervezet elsődlegesen annak esélyét elemezte, miként lehetne egy német nagyváros ivóvízrendszerét megmérgezni. A Nakam csoport egyik tagját már sikerült beszervezniük a nürnbergi vízművekhez, mert szerették volna elkerülni, hogy a megszállók is áldozatul essenek a mérgezésnek. A merényletet végül is az akadályozta meg, hogy a mérget Palesztinából Európába szállítani hivatott hajó rakományát besúgták a brit hatóságoknak, így azok azt lefoglalták, Kovnert letartóztatták. A feljelentőket valószínűleg az mozgatta, hogy ilyen kíméletlen bosszúakció még a „bűnös németekkel” kapcsolatban is rokonszenvet ébreszthet, egyúttal érveket adhat az Izrael létrehozását ellenző erőknek.
A csoport kedvét nem vette el a letartóztatás. Leginkább figyelemre méltó akciójukat a langwasseri internálótábor foglyai ellen követték el, miután megállapították, hogy a hétvégéken eltérő színű és minőségű kenyeret szolgálnak fel a raboknak és az őröknek. A táborba szállító pékségbe beépített ügynök a több mint tízezer fogoly kenyerébe arzént kevert 1946. április 13-án. Ugyan több mint kétezer fogolynál léptek fel mérgezési tünetek – ideiglenes látásromlás, gyomorrontás –, de az alacsony dózis miatt senkit sem sikerült meggyilkolniuk.
A nürnbergi államügyészség 2000 tavaszán befejezte az eljárást a Nakam csoport két tagja ellen, akik büszkén vállalták részvételüket az akcióban. (Igaz, ők akkor még abban a hitben éltek, hogy legalább néhány száz táborlakót sikerült likvidálniuk.) A nyomozás megszüntetését az ügyészség „a rendkívüli körülmények miatt bekövetkezett elévüléssel” indokolta.
A nácivadász, megtorló zsidó katonák tehát valóban léteztek. A valóságban lefolyt bosszúhadjárat azonban árnyaltabb képet mutat, mint ahogy ezt Tarantino szürreális mozija sugallja.
origo.hu
Pedig Magyarral foglalkozni KELL!
