Tábori kenyér

A héten bemutatott új Tarantino-mozi nácivadász hősei valóban léteztek. Csak nem akkor és nem úgy, ahogy azt az amerikai rendező szürreális filmje a vászonra álmodta: a bosszúállók az észak-itáliai zsidó dandár kötelékében harcoltak, és a háború után indították megtorló hadjáratukat.

2009. 08. 31. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A héten kezdik vetíteni a magyarországi mozik – a németországi bemutatóval egy időben – Quentin Tarantino Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds) című filmjét. A spagettiwesternek stílusában készült művet a szövetségi költségvetés 6,8 millió euróval támogatta. Mivel az agyaggalamb-lövészetre emlékeztető film egyes jeleneteit a potsdam-babelsbergi stúdióban forgatták, a Berlin-Brandenburgi Médiaalap 600 ezer euróval, a szászországi, főként görlitzi helyszíneken készített felvételeket a Középnémet Médiatámogatás 300 ezer euróval segítette.
Nem világos, hogy az egysíkú történetet – zsidó katonák végtelen bosszúsorozatát a németeken – a forgatókönyvíró-rendező miért helyezte Franciaországba. Ha más helyszínen és körülmények között is, de a forgatókönyvben leírtaknak megvannak ugyanis a történeti előzményei. A háború után, 1945 nyarán az olasz–osztrák–jugoszláv határvidéken tevékenykedő Hagana zsidó paramilitáris önvédelmi szervezet egységei valóban gyakorolták az ószövetségi bosszú törvényét. A történtek talán legjobb feldolgozása az egyik résztvevőtől, az 1945-ben húszesztendős Morris Beckmantől származik. Aki szolgált a brit hadseregben, és 1998-ban megírta The Jewish Brigade: An Army With Two Masters, 1944–45 (Sarpedon Publishers, Rockville Centre) című könyvét.
A britek az 1939. május 17-én nyilvánosságra hozott úgynevezett fehér könyvükben kívántak megoldást találni a jórészt általuk előidézett palesztinai válságra. 1917-es nyilatkozatában London megköszönte Lord Rothschild anyagi támogatását a központi hatalmak elleni háborúban, egyúttal ígéretet tett a zsidó nemzeti otthon palesztinai létrehozására. Csakhogy a brit kormány Palesztinában már az 1915-ös McMahon–Husszeini-féle megállapodásban elismerte az arab uralmat, amennyiben a mekkai seriff – a jordán trónon ülő hasemita dinasztia alapítója – szent háborút indít a Török Birodalom ellen.
A fehér könyvben London egyrészt kísérletet tett a németbarátnak számító Amin el-Husszeini politikájának ellensúlyozására és a palesztinai zsidó bevándorlás miatt elégedetlenkedő arabok – ez számos felkelésben is megnyilvánult a harmincas években – megnyerésére a küszöbönálló világháborúban. A tervezet a Palesztin Egyesült Államok létrehozását tűzte célul a következő egy évtizedben. Az araboknak teendő gesztusként radikálisan korlátozta a zsidó földvásárlást, valamint a bevándorlást: öt év alatt legfeljebb 50 ezer bevándorló és 25 ezer menekült befogadását engedélyezte. A további zsidó migrációt az arabok hozzájárulásától tette függővé. A fenti szabályozást több zsidó szervezet is olyan fokú árulásként élte meg, hogy válaszul támadásokat hajtottak végre a brit érdekeltségek ellen, sőt az Irgunban 1941-ben felmerült a Harmadik Birodalommal való együttműködés lehetősége is.
Ugyanakkor a zsidó szervezetek többségének álláspontját Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség vezetője képviselte, aki kijelentette: „Harcolni fogunk Hitler ellen, mintha a fehér könyv nem létezne, és küzdeni fogunk a fehér könyv ellen, mintha nem lenne háború.” A háború elején a fehér könyv alapján a brit hadvezetés visszautasította azokat a javaslatokat, amelyek tisztán zsidó egységek zárt alakzatban történő bevetésére vonatkoztak. A zászlóalj volt az a legmagasabb egység, amelynek bevetéséhez hozzájárultak. Ezek a csapatok többek között az 1941 májusában kirobbant iraki németbarát felkelés leverésében harcoltak. A brit elgondolásoknak jobban megfelelt a zsidó és arab önkéntesekből toborzott úgynevezett Palesztina ezred, amely 1942 októberében El-Alameinnél esett át a tűzkeresztségen. Ugyanakkor hiába próbáltak ügyelni az egyensúlyra, s fokozták az arab közegben a toborzást, az ezredben háromszor annyi volt a zsidó, mint az arab katona.
London az észak-afrikai német támadás megállításával elveszítette érdeklődését a zsidó alakulatok fenntartása iránt. Kimondatlanul is ott munkált a félelem a brit politikai és katonai vezetésben, hogy a háború után az általuk kiképzett és felfegyverzett zsidó egységek ismét a gyarmati hatóságok ellen fordulhatnak. Másrészt attól tartottak, hogy a zsidó alakulatok haditettei majd hivatkozási alapul szolgálhatnak a háború utáni közel-keleti rendezésről zajló tárgyalásokban. Végül a briteknek túlzottan baloldalinak számított az a társadalmi koncepció – elég itt a kibucokra utalni –, amelyet a palesztinai zsidók többsége képviselt.
Így csak viszonylag későn, 1944. július 3-án engedélyezte a brit kormány a zsidó dandár felállítását. Az ötezer főt magában foglaló, három gyalogos- és egy tüzérezredből álló alakulat szeptember 20-án jött létre az olasz fronton harcoló 8. brit hadsereg keretében.
Az Ernest F. Benjamin kanadai dandártábornok által vezetett egység 1945 márciusában kapcsolódott be az észak-itáliai harcokba. A dandárral egyetemben összesen 30 ezer zsidó katona harcolt a brit hadseregben; a becslések szerint mintegy hétszázan veszítették életüket.
Tarantino németvadász cowboyai igazán a háború után kezdték el igazságosztó hadjáratukat. A Wehrmacht feltétel nélküli fegyverletétele az észak-olaszországi Tarvisióban, az osztrák határ közvetlen közelében érte a zsidó dandárt. Az alakulat egyrészt zsidó menekültek Palesztinába csempészésével és katonai kiképzésével foglalatoskodott, másrészt vélt és valós háborús bűnösökre vadászott. A listát többnyire a jugoszláv titkosszolgálat szállította. Tito több okból is érdekelt volt a Hagana-egységekkel való együttműködésben. Egyrészt a közös ideológiai ellenfél, Nagy-Britannia meggyengítését szolgálta a zsidó kivándorlás támogatása. Másrészt a kizárólagos hatalmát akkor kiépítő belgrádi diktátor érdekelt volt az Ausztriába menekült horvát és szlovén antikommunisták megfélemlítésében. (Elég itt utalni a bleiburgi mészárlásra, amelyet a britek által kiszolgáltatott horvát és szlovén hadifoglyok körében hajtottak végre.) Ma már tudható, hogy a jugoszláv titkosszolgálat olyan személyek nevét is átadta a zsidó brigád harcosainak, akiknek egyetlen vétkük antikommunista beállítottságuk volt. Végül a jugoszláv állam felélesztette Karintia egyes területeivel kapcsolatos területi ambícióit. Ezért úgy érezte, két legyet üt egy csapásra, ha a nácivadászattól megrettenő németek esetleg tömegesen menekülnének el a térségből.
A brigád tagjai magukat brit katonai rendőrnek kiadva átrándultak Ausztriába, ahol felkeresték a hadifogolytáborokat. Ott arra hivatkozva, hogy kihallgatásra viszik az illetőt, bekényszerítették a gépkocsijukba. Amikor újra olasz területre értek, immár eldugott erdős vidéken, kihallgatták gyanúsítottaikat. A történet mindig ugyanolyan véget ért: a kommandó átalakult rögtönítélő bírósággá, és kimondták a zsidó nép nevében a halálos ítéletet. Az így kivégzettek számáról az utókor csak becslésekkel rendelkezik. A brigád nagyjából negyedévig tevékenykedett, mielőtt áthelyezték volna Hollandiába, s nagyjából 200–250 személy felett mondta ki a halálos ítéletet.
Más léptékben gondolkozott a vilniusi gettóból megszökött Abba Kovner, a beszédes nevű Nakam – azaz „bosszú” – szervezet vezetője. 1945 márciusában Bukarestben hatmillió német civil meggyilkolását követelte, hogy így vegyenek elégtételt a gázkamrákban elpusztítottak miatt. Mint mondta, tettével mindenki számára világossá kívánta tenni, hogy senki sem olthat ki ennyi zsidó életet anélkül, hogy meg ne fizetne tettéért.
A szervezet elsődlegesen annak esélyét elemezte, miként lehetne egy német nagyváros ivóvízrendszerét megmérgezni. A Nakam csoport egyik tagját már sikerült beszervezniük a nürnbergi vízművekhez, mert szerették volna elkerülni, hogy a megszállók is áldozatul essenek a mérgezésnek. A merényletet végül is az akadályozta meg, hogy a mérget Palesztinából Európába szállítani hivatott hajó rakományát besúgták a brit hatóságoknak, így azok azt lefoglalták, Kovnert letartóztatták. A feljelentőket valószínűleg az mozgatta, hogy ilyen kíméletlen bosszúakció még a „bűnös németekkel” kapcsolatban is rokonszenvet ébreszthet, egyúttal érveket adhat az Izrael létrehozását ellenző erőknek.
A csoport kedvét nem vette el a letartóztatás. Leginkább figyelemre méltó akciójukat a langwasseri internálótábor foglyai ellen követték el, miután megállapították, hogy a hétvégéken eltérő színű és minőségű kenyeret szolgálnak fel a raboknak és az őröknek. A táborba szállító pékségbe beépített ügynök a több mint tízezer fogoly kenyerébe arzént kevert 1946. április 13-án. Ugyan több mint kétezer fogolynál léptek fel mérgezési tünetek – ideiglenes látásromlás, gyomorrontás –, de az alacsony dózis miatt senkit sem sikerült meggyilkolniuk.
A nürnbergi államügyészség 2000 tavaszán befejezte az eljárást a Nakam csoport két tagja ellen, akik büszkén vállalták részvételüket az akcióban. (Igaz, ők akkor még abban a hitben éltek, hogy legalább néhány száz táborlakót sikerült likvidálniuk.) A nyomozás megszüntetését az ügyészség „a rendkívüli körülmények miatt bekövetkezett elévüléssel” indokolta.
A nácivadász, megtorló zsidó katonák tehát valóban léteztek. A valóságban lefolyt bosszúhadjárat azonban árnyaltabb képet mutat, mint ahogy ezt Tarantino szürreális mozija sugallja.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.