Válogatottunk hat mérkőzést játszott a római vb-n, ebből ötször – sorrendben Kanada, Németország, a Dél-afrikai Köztársaság, Románia, majd ismét Németország következett – nem akadt vele közel egyenrangú ellenfélre sem, így számunkra a szerbekkel szemben elveszített negyeddöntő jelentette az egyetlen valódi értékmérőt, paradox módon éppen ebben a vereségben találhattunk igazi pozitívumokat. Ön másutt is felfedezett ilyeneket? – adtuk meg a kissé provokatív felütést.
– Amiről beszél, az tavaly augusztusig lehetett érvényes. Amíg volt egy tizenkét éven át formálódó, folyamatosan frissülő, de stabil és erős válogatottunk, egy kezemen meg tudtam számolni annak a csapatnak az értékmérő ellenfeleit. Addig természetesnek tekinthettük, hogy könnyedén legyőzzük a középszinten állókat, most ezt már örömmel kell fogadnunk. A közönség boldog is, az újságírók pedig fintorognak, pontosabban tudomásul veszik, ha nyerünk.
– Ön szerint önfeledten ünnepelni kellene a németek, románok feletti sikereket? Itt tartunk?
– Decemberben mindenki elfogadta, így önök is, hogy az újjáalakuló válogatott idén akár középcsapat is lehet. Mégsem lett az, nagyon kiélezett meccsen, hosszabbításban, egyetlen góllal kapott ki a világbajnoktól, többi ellenfelét pedig biztosan verte. Játékban, teljesítményben többet mutatott a vb-n az elvárhatónál, helyezésben azonban elmaradt tőle. Mindezért sokkal több megbecsülést, szeretetet kaptunk a szurkolóktól, mint az újságok példányszámot hajszoló alkalmazottaitól.
– Mert a szurkoló alanyi jogon elvtelen, szemében ön és a pólósai már nem sportemberek, akiket az eredmények minősítenek, hanem félúton állnak a celeb és a nemzeti hős között. Vesztesként is bálványozzák a csapatot. Ezt várná a sajtótól? Akkor az ön mércéje a hibás.
– Igaza van, ezt nem is várom. Csak azt, hogy a tudósító legyen reális. A győzelem mámorában nem kell átvedlenie szurkolóvá, de vereség esetén se legyen kétszer kritikusabb az indokoltnál.
– Szerintem a sajtóról eleget beszéltünk, térjünk át a pólóra! Például arra, hogy az olimpiai bajnok pekingi magyar keret nyolc tagja ott volt a római vb-n is, a szerbektől viszont hiányzott Sefik, Vujaszinovics, Sapics, Szavics, Csirics és a még korábban motorbalesetet szenvedett Ikodinovics. Tehát hat nagyágyú, mégis ők lettek a világbajnokok. Miért? Mert ennyivel erősebb az utánpótlásuk, vagy mert a szövetségi kapitányuk, Dejan Udovicsics zseni, valóságos edzőfejedelem?
– A pekingi szerb csapatból éppen úgy nyolcan játszottak most a vb-n, mint nálunk. Dejan kiváló edző, le a kalappal az idei teljesítménye előtt. A szerbek a magyar meccs után a horvátokat és a spanyolokat is megelőzve lettek elsők Rómában, így aranyérmük nem megkérdőjelezhető.
– Mint ahogyan az sem, hogy ellenünk öt év és tíz mérkőzés óta veretlenek. Rendben, Rómában egy hajszálon múlott a győzelmük, mint ahogyan korábban máskor is. Ha egyszer feldobnak egy pénzt, lehet fej, lehet írás. De ha tízszer feldobják, egy ezreléknél valamivel kisebb az esélye, hogy sohasem fordul fejre. Ön mivel magyarázza, hogy miközben a két csapatot közel azonos erejűre taksáljuk, mégis ez az egy ezrelék jön be?
– Ha egy csapat tízből egyszer sem tudja legyőzni az ellenfelét, annak két oka lehet. Az egyik, hogy lényegesen gyengébb nála, de ez ebben az esetben szerintem nem áll fenn. A másik, hogy minden epizódot külön kell vizsgálni, mert minden meccs más és más. És az athéni olimpiai döntő óta a szerbekkel játszott tíz mérkőzés közül egyetlen olyan volt, a berlini Világliga-döntő, amikor azt láttam, hogy a fiúk túlságosan tisztelik az ellenfelet, nem mernek vállalkozni még emberelőnyben sem, nem játszanak önfeledt pólót. Rómában ráadásul öt év után először jelentős játékvezetői ellenállásba ütköztünk, az olasz Gomez négy-öt ítéletével góllövési lehetőségeket vett el tőlünk, és az én kiállításomat is mintha tudományosan megtervezte volna. Azért kaptam a piros lapot, mert lejárt a szerbek támadóideje, és rámutatva a nullára, annyit mondtam, zéró. Hangsúlyozom, azért veszítettünk, mert nagy hibákat vétettünk, de a tízből többször is a túlzott bátorságunk miatt kaptunk ki, pedig akinek fóbiája van, az fülét-farkát behúzva nyüszít.
– Ugrik a szerbfóbia szóösszetételre?
– Utálom. Meg kellene kérdezni a spanyol, az olasz vagy a horvát újságírókat, ők használják-e a magyarfóbia kifejezést. Az első két csapattól hét-nyolc éve nem kaptunk ki, a horvátoktól 2003 óta számtalan meccsből kétszer.
– Egyszer a legrosszabbkor, a 2007-es vb döntőjében. Emellett, míg az természetes, ha valaki sorozatban kikap a háromszoros olimpiai bajnoktól, az már természetellenes, ha a háromszoros olimpiai bajnok kap ki sorozatban valakitől.
– Szerintem aki leírja a szerbfóbiát, annak előtte illene vennie a fáradságot, és megvizsgálni, melyik mérkőzés miért alakult úgy, ahogyan, nem pedig a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket.
– Hát ez a veszély aztán végképp nem fenyeget. A pekingi győzelem 2012-ig menlevelet adott önnek, a vízilabda nemzetközi élmezőnye különben is olyan szűk, hogy itt még igazán nagyot bukni sem lehet. Kézilabdában bezzeg előfordulhat, hogy az 1996 és 2004 között háromszoros olimpiai aranyérmes dán lányok ki sem jutnak a 2007-es vb-re és így a 2008-as olimpiára, pólóban ellenben a legrosszabb, ami megtörténhet, hogy a világbajnokságon ötödik lesz a csapat.
– Vagy kilencedik, mint Montenegró, esetleg tizenegyedik, mint Olaszország. A mi csapatunkban pedig Rómában is benne volt az elődöntő, és soha nem tudjuk meg, meddig jutottunk volna, ha legyőzzük a későbbi világbajnokot. Magas szinten vízilabdáztunk az általunk rögösnek prognosztizált út elején is, az eredményünk pedig inkább a prognózisnak, mint a teljesítményünknek felelt meg. Ettől persze még nem lehetek elégedett, mert bár kapitányként ez már a negyedik olimpiai ciklusom, néhány döntésemben, illetve meg nem tett lépésemben hibáztam.
– Például?
– Ezek belső ügyek.
– De arra ösztönzik, hogy a szerbek elleni, következő mérkőzésre kirukkoljon valami újjal? Olyan csodafegyverrel, amelyről a játékosok elhiszik, hogy valóban az? Mondjuk egy-két ismeretlen emberelőnyös figurával?
– Miért pont azzal, amikor tizenkét fórunkból hatot belőttünk?
– Most. Korábban viszont nem 50, inkább 25-30 százalékos volt az arány. Egyébként úgy gondolom, ha a szakmai áttörés már elképzelhetetlen, akkor talán mentálisra lehet szükség, akár külső segítség árán is. Felvetődött önben ennek a lehetősége?
– Nem. A dolgunkat kell rendesen végeznünk. Senki ne vétsen grátisz hibát, senki ne legyen bátortalan. A negyeddöntő előtt azt kértem, mindenki legalább a jó átlagát hozza, és legyen három-négy kiugró teljesítmény a csapatban. Egyik sem volt meg, és amíg nincs, sémákkal, új taktikai elemekkel nem tudunk nyerni. Ha valaki észrevétlen, vagy éppen a hibái miatt észrevehető, azon ezek nem segítenek.
– Engem nem nyugtatott meg.
– Nem is az volt a célom.
– Ha választania kellene, hogy a következő tíz mérkőzésen kikapjunk a szerbektől, aztán a londoni olimpia döntőjében végre legyőzzük őket, vagy éppen fordítva, tíz siker után akkor üssön be egy vereség, hogyan döntene?
– Ez nem is kérdés.
– Szóval a negyedik olimpiai bajnoki cím mellett határozna?
– Mondom, ez nem is kérdés.
– És addig? A mai, rohanó világban ez beleférhet? Ha én azt mondanám, 2012 nyarán nagyon jó cikkeket szeretnék majd írni, de hogy addig mi lesz, azt meglátjuk, szerintem kevesen bólogatnának.
– Az első ciklus elején, 1997-ben én sem mondhattam volna ezt. De a magyar válogatott azóta megnyert három olimpiát, sporttörténelmet írt. Ezért, ha mostantól egyszer sem jut be az elődöntőbe, Londonban viszont ismét győz, szerintem ugyanúgy fogják imádni az emberek, mint eddig.
nézőpont intézet
A tiszások túlnyomó többsége sem akar kétpárti parlamentet
