Túlélték az első száz napot

Bekövetkezett az elmúlt héten az a fejlemény, amiben még a legoptimistább szocialista politikusok is csak titkon reménykedtek: az önmagát szakértői, illetve válságkezelő kormány címszóval illető Bajnai-kabinet túlélte működésének első száz napját. Ha azt nézzük, hogy ez idő alatt egyetlen kiemelten fontos parlamenti szavazáson sem maradt alul, a miniszterek közül pedig senki nem dobta be a törülközőt, akkor baloldali szemszögből nézve nem is sikerült olyan rosszul ez a bő három hónap. A kormány hátországa is szilárd maradt. Az MSZP a megannyi titokban ökölbe szorított kéz, illetve csikorgatott fog ellenére szokás szerint összezárta a sorait, és az európai parlamenti választásokon bekövetkezett összeomlás ellenére a szabad demokraták sem hátráltak ki Bajnai mögül. A pécsi időközi polgármester-választás szocialista kudarca és a baloldal földcsuszamlást jelentő június 7-i veresége együttesen sem volt elegendő arra, hogy kizökkentse a kormányt a megszorító intézkedések menetéből. Ennek az volt az oka, hogy már hónapokkal korábban, a tragikomikus miniszterelnök-vadászat napjaiban nyilvánvalóvá vált minden érdekelt számára: Bajnai Gordon személyének egyetlen alternatívája van, mégpedig a 2010-es országgyűlési választások előre hozatala. Ettől viszont a Fideszen kívül mindegyik politikai erő úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől. Az első három hónapban tehát futott a szekér, ám lehetetlen kiszámítani, hogy a későbbiek folyamán meddig bírják a kormánypárti képviselők a rájuk nehezedő nyomást. Az MSZP népszerűségi indexe már évek óta lejtmenetben van, és összevetve a különböző közvélemény-kutatási adatokat, korántsem lehet kijelenteni, hogy az európai választások után mért tíz százalék körüli szint a mélypont. Bár ennél alacsonyabbra már aligha fog süllyedni a párt támogatottsága, ám számolni kell azzal, hogy minél jobban közeledik a jövő év, annál bőszebb számolgatásba kezdenek az önkormányzati vezetői pozíciókat birtoklók. Ha a felmérések azt fogják előre jelezni, hogy a jelenlegi politikai felállásban a települési szinten is lehetetlen lesz megállítani a Fidesz gőzhengerét, akkor könnyen előfordulhat, hogy a túlélési ösztönöktől hajtott helyi kiskirályok saját személyes érdekeiket előtérbe helyezve mégiscsak megbuktatják a kormányt. Nem csak a politikusok reakcióira kell azonban figyelni. Ha a választók a hétköznapokban nem érzékelik a válságból való kilábalás jeleit (például az erős forint miatt a devizahitelek törlesztőrészleteinek csökkenését), akkor ennek a továbbiakban súlyos következményei lehetnek a kormányra nézve. Jó esetben fennmarad ugyan a viszonylagos társadalmi béke, ám az MSZP a nagypárti státus végleges elvesztésével, az SZDSZ pedig a megszűnésével fizet mindazért, amit elkövetett az ország ellen az elmúlt két ciklusban. A rosszabb verzió a forró őszt jelentheti, sztrájk- és tüntetéshullámmal, szélsőséges esetben akár újabb utcai zavargásokkal körítve.
Magyarország polgárainak tűrőképessége a határaihoz érkezett, a szociális juttatások megkurtítása és a családok ellehetetlenítése pedig csak fokozta az elkeseredést. A rossz gazdaságpolitikájával és magamutogató ripacskodásával mérhetetlen károkat, államcsőd közeli helyzetet okozó, ellenzéket gyűlölő Gyurcsány után a visszahúzódó, belpolitikai ügyekben kifejezetten passzív Bajnai személye egyelőre elegendőnek bizonyult arra, hogy a parlamentáris politizálás kiszámítható medrében tartsa az országot. Tegyük hozzá, hogy ehhez a Fidesz visszafogott és konstruktív ellenzéki magatartása is kellett. A legnagyobb ellenzéki párt továbbra is abban lenne érdekelt, hogy a következő országgyűlési választásokat minél előbb megtartsák, ameddig azonban a képviselők többsége nem járul hozzá a törvényhozás feloszlatásához, addig nincs más lehetőség, mint a kivárás, és a jövő tavaszi megméretésre való felkészülés.
Nem könnyű megítélni, hogy mennyit érnek azok a külső erők által diktált válságkezelő lépések, amelyeket eddig megtett a Bajnai-kabinet. A forint árfolyamának javulása és a költségvetési hiány kordában tartása első nekifutásra akár dicsérhető is lenne, ám ne feledjük, hogy ugyanezeknek a politikusoknak róható fel, hogy tavaly ősz óta az IMF lélegeztetőgépére szorul az ország. Szintén az ő áldásos ténykedésük játszott közre abban, hogy év végére a gazdasági visszaesés megközelítheti a hét százalékot, az eladósodás mértéke pedig átlépte a GDP nyolcvan százalékát. Eközben a foglalkoztatottság tovább csökkent, a reálbérek zuhanni kezdtek, az adóterhek pedig a baloldali kormányzás története során megszokottá váló koreográfia szerint tovább emelkedtek. Nyilvánvaló tehát, hogy a szocialisták bizonygatásaival ellentétben a Bajnai Gordon vezette kabinet semmilyen minőségi javulást nem hozott a Gyurcsány-korszakhoz képest. Mivel a két kormány öszszetétele között jelentős személyi átfedések vannak, ezért kérdéses, hogy van-e egyáltalán értelme két különböző kormányról beszélni. A nagyszámú pártpolitikus miatt megkérdőjelezhető szakértői jelző jogossága, míg a saját szakmájában elismert tekintélynek számító miniszterek némelyikénél komoly erkölcsi aggályok merültek fel (példaként említhető Oszkó Péter pénzügyminiszternek az offshore cégvilághoz fűződő kapcsolatrendszere). A hónapokon át zajló semmittevés után imponálónak tűnhet a válságkezelő intézkedések gyors keresztülerőltetése, ám mindenki tisztában van vele, hogy ezt a pénzügyi és politikai kényszer diktálta. Ugyanakkor választói felhatalmazás híján továbbra sincs reális lehetőség mélyreható reformok elindítására. A Bajnai-kormány sorra vállalja a kötelezettségeket a következő kabinet terhére, kényszerpályára terelve annak működését, és azzal a Gyurcsánytól örökölt gyakorlattal sem szakított, hogy az ellenzéki pártokkal történő egyeztetés látszatának megteremtésével próbáljon tettestársakat gyűjteni maga mellé.
Némileg visszafogottabb formában, de megmaradtak az unalomig ismert kommunikációs fogások is. A válságkezelő intézkedések magyarázata címszó alatt nyílt kormánypárti propaganda folyik (mondani sem kell, közpénzekből), és természetesen a Fidesz besározása sem maradhat el. Ennél sokkal aggasztóbb az állami vagyon kezelésének azon módja, ami a korábbi szocialista kormányok idején is hatalmas vitákat váltott ki, és ami április óta a korábbinál is nagyobb lendületet vett. Érzik már a hatalmon lévők, hogy közeledik a vég, ezért megpróbálnak mindent dobra verni, ami csak mozdítható. A Velencei-tó körüli értékes földterületektől kezdve a megmaradt MÁV-vagyon magánosításán át a nemzeti erdővagyon és vízkészlet kiárusításának gyanújáig privatizációs botrányok sora robbant ki a közelmúltban. Változatlanok maradtak figyelemelterelési technikák is. Ennek köszönhetően kaptak némi pihenő után újra főszerepet a szélsőjobboldal állítólagos terroristái, a Magyar Gárda apokaliptikus mértékűre felnagyított problémájával vagy az antiszemitizmus és rasszizmus veszélyének szűnni nem akaró sulykolásával egyetemben. A Jobbik európai parlamenti választási eredménye egyértelműen jelzi, hogy a fenti módszerek csak a társadalmat megosztó szakadékok mélyítésére voltak jók, ráadásul bumerángként ütöttek vissza az MSZP-re és az SZDSZ-re.
Összességében tehát nem sok pozitívumot lehet találni a Bajnai-kormány első száz napjában. A kabinet munkájának jellemzésére „a piszkos munka elvégzése” a legmegfelelőbb kifejezés. Érdemi változásokat már csak a következő parlamenti választás hozhat, amelynek győztese megfelelő felhatalmazás esetén végre hozzákezdhet a súlyosan beteg Magyarország meggyógyításához.