Uniós érdekek

Ha egy médiakedvenc közgazdász és egy európai szinten befolyásos nagybefektető valahogyan meggyőzné a brüsszeli uniós potentátokat arról, hogy Szlovákiában a Volkswagennak és a Peugeot-nak komoly hátránya származik a módosított nyelvtörvényből, Robert Fico pillanatok alatt Európa legnacionalistább miniszterelnökévé válna. Szalonképtelen lenne és kommunista. Az oroszok kiszolgálója. S ki tudja, még mi minden. De a német és a francia óriáscég köszöni szépen, jól van. Dől a lé, szárnyal a profitindex. Így aztán Szlovákia egy nyitott, európai demokrácia. Uniós kistigris. Mintaország. Körülbelül így működik a magát a szabadság letéteményeseként meghatározó Európai Unió. Régen nincsenek már értékek, csak érdekek. Márpedig jelen pillanatban nincs olyan többségi uniós érdek, hogy a kelet-európai éltanulót megróják holmi nyelvtörvény miatt, amit ráadásul csak a magyarok kifogásolnak. A gazdasági csőd szélén álló magyarok.
Az unió sok évtizedes léte alatt nem tartotta fontosnak papírra vetni a nemzeti kisebbségek jogait. Nem érezte kötelességének összegezni, mik azok az alapvető szabályok, amelyeket egy tagállamnak kötelező betartania a területén kisebbségben élő népcsoportok megmaradása érdekében. Hogy miért nem? Akkorák voltak az érdekkülönbségek, hogy a szabadság magasra emelt zászlaja alatt nem találták azt a közös nevezőt, amely a németeknek, a franciáknak, a spanyoloknak egyszerre jó lett volna. A bizakodóknak üzenem: ne reménykedjenek. A sokat emlegetett lisszaboni szerződés (amennyiben valaha elfogadják) általános megfogalmazásai kizárólag a majdani sajtótájékoztatókon adnak majd szélesebb retorikai lehetőséget a magyar politikusoknak. Berlin és Párizs ugyanúgy mellőzni fogja a kisebbségek kérdését, mint eddig. Náluk ugyanis ma a bevándorlók jelentik a kisebbséget, az pedig egy egészen más jellegű probléma. Az anyaországgal is rendelkező őshonos, államalkotó nemzeti kisebbség kérdése mostanra gyakorlatilag kelet-európai csökevénnyé vált, s mint ilyen, a kontinens nyugati irányítóit csak annyiban érinti, hogy ne legyenek konfliktust, felfordulást okozó tényezők. Mert ahol felfordulás van, ott nem megy zökkenőmentesen az üzlet, akadozik a profit. Érdek tehát a stabilitás.
1995-ben uniós – elsősorban francia – nyomásra megszületett a „jószomszédi” viszonyt rögzítő alapszerződés Magyarország és Szlovákia között olyan jeles aláírókkal, mint Horn Gyula és Vladimír Meciar. Akkor így próbált véget vetni az egyre mélyülő vitának az Európai Unió. Meciar magyarellenessége a csúcson volt. Olyannyira, hogy azt még az internacionalista, posztkommunista budapesti kormány sem nézte jó szemmel. Persze vicces vitának nevezni azt, amikor valaki finoman kifogásolja, hogy rendszeresen ülepen rúgják, de ez, ugye, Nyugatról nézve már zavaró részletkérdés. Megszületett tehát az alapszerződés, s e dokumentummal a zsebében a két ország – évekkel később – uniós klubtagságot kapott. Most, hogy ismét egy olyan miniszterelnök irányítja Szlovákiát, aki a magyarok rituálészerű fenékbe rúgását kormányprogrammá tette, érdemes elővenni a békéltető alapszerződést. A módosított szlovák nyelvtörvény egyértelműen sérti az uniós közvetítés eredményeként született dokumentumot, ezáltal Pozsony egyoldalúan rúgta fel a „jószomszédi” viszonyt. Ficóék jobb belátásra térése nélkül a kétoldalú konfliktus további mélyülése elkerülhetetlen. Csak abban bízhatunk, hogy ettől mégiscsak ideges lesz valaki odafönn, Brüsszelben.