1956, 1968: kölcsönös „segítség”

Helmuth von Moltke vezérezredest, a német császári hadsereg vezérkari főnökét megkérdezték fiatal porosz tisztek, hogy melyik hadtörténeti szerzőt ajánlja olvasásra. Titokban azt remélték, hogy Carl von Clausewitzet fogja mondani. „Nem – válaszolta az öreg a porosz hadtörténész neve hallatán –, Thuküdidészt javaslom. Ő még ismerte az okokat.” Ez az anekdota vezet el bennünket egy minapi esemény előhívásához. Változatlanul beszéd- és vitatéma ugyanis Sólyom László köztársasági elnök kitiltása Révkomáromból, valamint azok a gyenge és cáfolható érvek, amelyek a szlovákok részéről elhangzottak. Az érvek egyik pontja, hogy „Sólyom rosszkor akart menni”. A szlovákiai közjogi méltóságok (miniszterelnök, elnök, házelnök) közös közleményükben arra emlékeztették a magyar köztársasági elnököt: „nagyon szerencsétlen volt, hogy pont azon a napon akart Szlovákiába menni, amikor 1968-ban a magyar csapatok is bevonultak Csehszlovákiába”.
Erre az érvre Bajnai Gordon miniszterelnök reagált. Telefonon beszélt Fico szlovák miniszterelnökkel, és emlékeztette, hogy az 1968-as bevonulásért a magyar kormány – illetve elnökként Sólyom is – már bocsánatot kért, és az évfordulónak semmi köze nem volt a tervezett látogatáshoz. Bajnai elfelejtette megemlíteni, hogy a sztálinista Csehszlovákia 1956-ban mindent elkövetett azért, hogy Magyarország megmaradjon szovjet gyarmatnak. Romániával együtt készségesen részt vettek volna a hazánk elleni katonai intervencióban. Hruscsov azonban ezt maga akarta elintézni. Nem volt szüksége arra, hogy a Varsói Szerződés tagállamai is bekapcsolódjanak a fegyveres akcióba. Emlékiratainak tanúsága szerint figyelmeztette a román elvtársakat, hogy nem akar egy, az 1919-hez hasonló román megszállást Magyarországon. Viszont a tervezett beavatkozáshoz az említett országok hozzájárulását nem nélkülözhette. Amikor Kádár János november 16-án arra kérte a román vezetőket, hogy segítsenek felszámolni a súlyos helyzetet, a kérésnek készségesen tettek eleget. A csehszlovákoknak sem volt érdekük egy felszabadult Magyarország. Éppen elég bajuk volt az osztrák határszakasszal. 1956-ban ugyanez következett volna be délen. Egyéb sem hiányzott nekik, mint egy ilyen rossz példa. Titónak is sok volt a magyar ’56, hát még a csehszlovák elvtársaknak. Egyértelműen Prága érdekét szolgálta, hogy Magyarország visszakerüljön a szovjet fennhatóságba.
Jan Svoboda, a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárának feljegyzései szerint a Német Szocialista Egységpárt, a Bolgár Kommunista Párt és a Csehszlovák Kommunista Párt Moszkvában megjelent képviselői „…valamennyien egyetértettek az SZKP KB elnökségének eljárásával”, azaz a beavatkozással, illetve a rend helyreállításával. „Nem véletlen, hogy a zavargásokra Magyarországon és Lengyelországban, nem pedig Csehszlovákiában került sor – összegezte a véleményét Hruscsov a tájékoztató végén. – Ennek az a magyarázata, hogy Csehszlovákiában összehasonlíthatatlanul magasabb az életszínvonal. A Szovjetunióban a pártnak több mint tízezer tagját rehabilitálták és több mint egymillió ember szabadult ki a börtönökből. Ezek az emberek nem haragszanak ránk, mert látják, hogy sok mindent tettünk a hazai életszínvonal emeléséért. Nálunk is hallgatják a BBC-t és a Szabad Európát. De ha tele van a hasuk, nem hallgatnak a rosszra.” Sajátos magyarázat.
Hegedűs B. András közgazdász, szociológus szerint 1968 egy szempontból nagyon tanulságos, amikor 1956-ot értékeljük. Azt bizonyította, hogy a Csehszlovák Kommunista Párt száz százalékig az irányítása alatt tartotta a politikai fejleményeket, és semmi olyasmire nem került sor, amire 12 évvel korábban Magyarországon, nem utolsósorban azért, mert levonták a konzekvenciákat ’56-ból. Fel sem merült a Varsói Szerződésből való kilépés, a pluralizmusnak olyan helyreállítása, mint ami Magyarországon megtörtént. Nem voltak atrocitások. A tömegmegmozdulásokat keretek között tartották. Az általános liberalizálás után került sor arra a példátlan akcióra, amely augusztus 21-én volt, és ez valamelyest azt is mutatta, hogy tehettünk volna mi 12 évvel korábban bármit, a dolog lényege a geopolitikai helyzet volt. Csatár Imre újságíró arra utalt, hogy egy hosszú, kéthetes pankráció folyt a csehekkel, amelyben részt vett Kádár is a rábeszélésben. Lesték, hogy mi lesz, végül bevonulás lett. Ami egyáltalán nem tetszett senkinek. „Én ellenséges cselekedetnek tekintettem. Sokan úgy érezték, hogy rá fogunk fizetni, ezt még ránk fogják olvasni egyszer.”
Ismeretes, hogy a melbourne-i olimpiára induló magyar csapat egy csehszlovákiai edzőtáborban, Nymburkban várta, hogy a francia TAI légitársaság gépe Prágából Ausztráliába repítse őket, mert a forradalmi események miatt nem tudtak leszállni Budapesten. De a franciák addig nem kapták meg a 150 ezer dolláros garanciát a magyar sportszövetségtől, és megtagadták az utaztatást. A magyar vezetők a belga nagykövetségen kilincseltek – hiába. Végül aztán a csapat egyik vezetője, Nádori László felkereste a csehszlovák sporthivatalban régi ismerősét, Václav Pleskotot, és az ő segítségével tudott beszélni Václav David külügyminiszterrel, aki hozzájárult a garancialevélhez. Emanuel Bosak módszertani vezető meg is kérdezte: „Mi van, ha kizsuppolnak benneteket, mondván, hogy nemkívánatos személyek vagytok? Fölkérik a küldöttséget, hogy hagyja el az országot.” Hiszen a magyar küldöttség mérhetetlen gondot jelentett a belügyi szervek számára. Ez is benne volt a játékban. S a szovjetek támogatták volna a csehek döntését. Sőt, jó politikai húzásnak minősítették volna. Mit keresnek ezek külföldön? A szocialista tábornak nem követei Melbourne-ben. Maradjanak csak szépen otthon. A csehszlovák sporthivatalban is szóba hozták, ami Prága központjában történik. Csoportosulások vannak, és abszolút rendszerellenes a hangulat. Sétálnak a magyar sportolók nemzetiszínű kokárdákkal és kis zászlókkal az utcán, körülveszik a csehek a csapatot. A Vencel tér tele volt magyarokat éltető lakosokkal. Mit gondolnak a belügyi szervek, mit gondol az elhárítás, mikor ezt a kényelmetlen szituációt látja? Nem léphettek fel a magyar sportolók ellen, mert mégiscsak egy testvéri ország sportolói, másrészt pedig felfoghatták úgy is, hogy politikai provokáció zajlik. És így fogták fel. Éppen ezért a legfontosabb az volt a szemükben, hogy a küldöttség a legrövidebb időn belül hagyja el az országot.
A magyar olimpiai csapat jelenléte csehszlovák földön csak elejtett tű volt az 1956-os forradalomhoz képest, és mégis mennyire szúrta a cseh pártvezetés szemét. Magyarország újbóli gyarmattá süllyesztése érdekében mindenre képesek lettek volna! Nos, szovjet gyarmatként adtuk vissza 1968-ban a nemzetközi munkásosztálynak azt, ami a Kádár-rendszer lényegének az alapja volt: a segítségnyújtást a diktatúra fenntartásához. Ha a szlovákok ma 1968-ra hivatkoznak, emlékeztetni kell őket az okokra.