A fény, mely utolér és elragad

L Á T - H A T Á SA XX. századi magyar festőművészet egyik legérdekesebb, egyben legtalányosabb képviselője, Paizs Goebel Jenő kiállítása látható a Budapest Történeti Múzeumban. A tárlat megnyitójára időzítve reprezentatív album jelent meg a Gondolat Kiadónál, benne Verba Andrea monográfiájával, számos színes reprodukcióval, dokumentumfotóval, amelyek az életmű bemutatásán túl a szentendrei művésztelep történetéhez is értékes adalékokkal szolgálnak – bár a nagy titok, Paizs Goebel művészetének a titka továbbra is titok marad.

Az életmű nyomában. A Gondolat Kiadó gondozásában megjelent, Verba Andrea által írt és szerkesztett kötet nyolc periódusra osztva mutatja be Paizs Goebel Jenő életművét a Korai évek – útkeresés (1896–1916) fejezettől elindulva a Szentendre – káprázat és valóság (1936–1944) című részig. A tanulmányt a válogatott versek, feljegyzések, valamint a festmények, akvarellek, pasztellek listája egészíti ki, s megtalálhatjuk a kötetben a Paizs Goebel-kiállítások és a dokumentumfotók jegyzékét is.

Jaj, e fényben nem bízom én. Se-szinében nem bízom én. Ne maradj itt, fuss tovakelve! Fuss, mert utolér ez a fény – Edgar Allan Poe Ulalume című versének a részletét írta 1933-as, Arany-ezüstök tánca című festménye alá Paizs Goebel Jenő festőművész. A különös, „vulkáni kori” bolyongást leíró versben nem más, mint Psyche biztatja társát a baljóslatú fény előli menekülésre, a görög hitvilágnak az a hőse, aki az emberi lelket testesíti meg, s aki allegorikus értelmű viszonyba került a szerelem és fajfenntartás istenségével, Erósszal. Fény és szín, szeretet, szerelem, félelem és menekülés – minden együtt van e néhány verssorban, ami valahol mélyen ott munkált Paizs Goebel Jenőben, a XX. századi magyar festészet egyik legérdekesebb, saját korában magasra értékelt, majd néhány évtizednyi feledés után az utóbbi években újra az érdeklődés középpontjába került képviselőjében. A köztudatban általában csak néhány festményének, az Aranykornak, a Görög emléknek a címe él – a Budapesti Történeti Múzeum kiállításának (kurátor Lorányi Judit, szakmai támogató Hernádi György restaurátor) s a kiállításhoz kötődve a Gondolat Kiadónál megjelent monográfiának köszönhetően most szélesre tárul a kép, érzékeltetve, hogy Paizs Goebel alig több mint két évtizedes pályája mindegyik periódusában jelentős alkotásokat, ezekből összeadódóan kimagaslóan fontos életművet hozott létre.
Jól tudták ezt, tehetségét jól ismerték kortársai is, hiszen főiskolai diplomája évében, 1924-ben elnyerte a Nemes Marcell-díjat, Petrovics Emil, a Szépművészeti Múzeum igazgatója pedig megvásárolta Magyar ugar című tájképét – így utazhatott másfél évre Barbizonba, hogy tisztelegjen Paál László művészete előtt, s Párizsba, hogy magába szívhassa mindazt, amit csak művészetből a fény városa adni tud. Az Ernst Múzeumban 1931-ben és ’35-ben is gyűjteményes tárlatot rendeztek műveiből, 1943-ban az Alkotás Művészházban pedig a kor egyik legigényesebb szakembere, Kállai Ernő állította ki festményeit. Emberként is igen népszerű volt, noha egy gyermekkori betegség következtében megsiketült, s nehezen is beszélt, a szentendrei művésztelepen a társasági élet központja, igazi tréfamester volt.
És mégis… ifjúkora óta végigkísérte a melankólia („az egyetlen, ami számomra a világon még maradt, az, hogy néha sírtam” – írta egyik prózaversében), ahogyan azt sok-sok önarcképe, több allegorikus jelenete mutatja a húszas évekből, de ez az életérzés jelenik meg a Festő és modell című 1923-as képen is. A húszas évek végén nagybányai, szentendrei motívumok, műteremjelenetek sugallják a természetben, a munkában való megnyugvás, a harmónia megtalálásának a lehetőségét. Ez a tematikai váltás, a színek kivilágosodása azonban csak sejteti, de egyáltalán nem magyarázza az egy csapásra bekövetkezett váltást, mondhatni csodás átlényegülést, hiszen ami Paizs Goebel művészetében az 1930–35 közötti években történt, azt leginkább így jellemezhetjük. Előbb a petymegek, párducok és leopárdok, a dzsungel lakói jelennek meg kavargó formák és ragyogó színek között, az önmaga számára frissen felfedezett temperával festett képeken, majd az emberi történelem sosem volt harmóniáját idézi meg az Aranykor, a Művészet, az Élet, a Görög emlék, a Madárdal című festményekben az 1931–34-es években. Több képén szinte szó, pontosabban motívum és szín szerinti idézetként jelennek meg az olasz metafizikus festészet, elsősorban Giorgio de Chirico, másodsorban Carlo Carra alkotásainak jellemző jegyei – noha nincs rá nyom, hogy bárhol élőben látta volna műveiket. Sajnos a monográfia sem ad határozott feleletet a néző kérdéseire, de arra sem, hogy az allegorikus-szimbolikus képek közötti különös kompozíció, az 1932-es Csopaki álom minek tekinthető: utalásnak Courbet Szajna-parti kisasszonyok-jára, vagy éppen/és azokra a konfliktusoknak, komplexusoknak a „kifestésének”, amelyek a festő és a nők kapcsolatát jellemezték. És ezeknek az éveknek a festői csodái itt még távolról sem értek véget: néhány téli képe a régi németalföldi mesterek előtti hommage is lehetne, az egyre több szentendrei motívumot ábrázoló mű jó részén viszont barátja, Czimra Gyula hatása is fölfedezhető.
Talán az 1836-os Udvar című festmény az, amely lezárja a nagy, erőteljes, tiszta színekkel festett, a naiv művészet, a quattrocento és az olasz metafizikus festészet jegyeit egyaránt magán viselő képekkel jellemezhető korszakot, de a változások, a formák feloldódása, a tónusok egybeolvadása már korábban elkezdődött, s a következő tíz évben, egészen a művész haláláig egyre gyorsabb ütemben folytatódott. Tájai, városképei csendéletei egyetlen, meghatározhatatlan műfajú kompozícióvá ötvöződtek, a színhely egyre inkább a régi művésztelep kertje lett, amelyben az emberi alakok szinte eggyé válnak a környezet elemeivel, mintha a világ egyetlen hatalmas ligetté válna Némelyik műve már-már absztrakt kompozíció, látomás a fényről, amelyben bízni nem szabad.
Vagy mégsem? Amikor 1943-ban művészete változásáról kérdezték, így felelt: „Ó a régi? Az hideg volt. Ezt itt melegség árasztja el…, ez belülről jött.”
(Paizs Goebel Jenő kiállítása, Budapesti Történeti Múzeum, szeptember 23-ig.)