A szlovák hazugságpolitikához a hazai baloldal adja az alapot

Robert Fico szlovák kormányfő magyarellenes kisebbség- és külpolitikája a dolog természetéből következően egyben hazugságpolitika. Az Európai Unió tagjaként egy elviekben jogállami demokráciában csak hazugságra alapozva lehet egy nemzeti kisebbséggel és a szomszéd nemzettel szemben ellenséges és konfliktuskereső politikát folytatni. Ez az intézményesített (kormányzati) hazugságpolitika egyben az illiberális demokráciák politikai kultúrájának kérdése is: hogyan és miért használják fel antidemokratikus módon és célokra a jogállam és demokrácia intézményeit azok, akik demokratikus felhatalmazást kaptak a jogállam és demokrácia intézményeinek működtetésére?
A magyarellenes hazugságpolitika kirívó példája Malina Hedvig ügye és a szlovák rohamrendőrök dunaszerdahelyi attakja.
Malina Hedvig ügyében rendkívül rövid idő alatt zárta le a rendőrség a nyomozást, amit azzal indokoltak, hogy az egész történetet Malina találta ki. Józan ésszel még egy rendőrnek is belátható: ha így lett volna, ki kellett volna terjeszteniük a nyomozást a látleleteket kiállító orvosokra, és magyarázatot adni arra, hogy miképpen készülhetett a sérült Malinát ábrázoló híres-hírhedt fotó. Mindent elárul, hogy a látleleteket és az orvosokat csak mostanában, évekkel később próbálják meg kikezdeni, és sosem firtatták, hogy ki segédkezett abban, hogy Malinát beszűkült jobb szemmel, horzsolásokkal, véraláfutással és véresen ábrázolhassák.
Ha összerakjuk a szlovák hatóságok állításaiból álló mozaikkockákat, akkor nem egyszerűen az történt, hogy Malina Hedvig, mint valami magányos elkövető, csak kitalálta a történteket, hanem olyan szlovákellenes politikai összeesküvés résztvevője, amelyben szerepet játszanak orvosok, sminkesek, no és a nyitrai egyetem alkalmazottai, akik először látták összeverve a lányt. Ehelyett azonban a szlovák hatóságok a hazugságpolitika természetének megfelelően hazugsággal vádolták meg Malinát, és a szlovák rendőrség hamis tanúzás és hamis eskü gyanúja miatt vádat is emelt ellene. Idézek néhány önmagáért beszélő hírt a médiából: nem szokványos módon szervezte meg a szlovák főügyészség a Malina Hedvig megtámadásával gyanúsított két személy hazugságvizsgálatát; nyolc hónap eltelte után kapta kézhez a két állítólagos elkövető hazugságvizsgálatának eredményeit Malina Hedvig ügyvédje; eltűnt a Malina Hedvig-ügy iratanyagából az a dokumentum, amelyben a szlovák titkosszolgálat egyik volt munkatársa feljelentést tett a magyar diáklány ellen. (A volt titkosszolga mellett más is feljelentette Malinát „hazája jó hírének bemocskolása” miatt. Ő később öngyilkos lett.) A szlovák legfőbb ügyészség nem véletlenül tett tisztességtelen ajánlatot Malina Hedvignek: beszüntetik az ellene folyó eljárást, ha valamilyen mértékben beismerné, hogy hazudott (!).
A szlovák rendőrség és ügyészség mellett a hazugságpolitikából kivette részét a szlovák kormányzat is. A szlovák sajtó jobbik része kiderítette: Robert Kalinák belügyminiszter olyan bizonyítékokat hozott fel a Malina Hedvig „kitalációiról” szóló sajtótájékoztatón, amelyek a kihallgatási jegyzőkönyvben egyáltalán nem szerepelnek. Malina Hedvig jó okkal próbálta elérni, hogy hallgassák meg Robert Fico miniszterelnököt is, mert Fico a szlovák médiában tett nyilatkozataival azt sugallta, hogy többet tud annál, mint ami a nyomozás aktájából megtudható. Robert Fico azonban nem adott magyarázatot a szavaira, hanem kifejezetten politikai ellentámadást indított azzal, hogy azt mondta, a Malina-ügy eredeti célja szerint kormányának megbuktatására irányult. Ezzel összhangban mondhatta a kisebbik koalíciós párt elnöke, Ján Slota is, hogy az egész ügyet a magyar titkosszolgálat szervezte meg. Dusan Caplovic szlovák miniszterelnök-helyettes is azt állította a későbbiekben, hogy a dunaszerdahelyi futballkonfliktust a magyar titkosszolgálat provokálta ki.
A magyar titkosszolgálat? És vajon a magyar titkosszolgálat önállósította magát, vagy mögötte is állnak valakik? Netán a szocialista Gyurcsány Ferenc akarta megbukatni elvtársát, a szociáldemokrata Robert Ficót?
Az elmondottak, s különösen a titkosszolgálati motívum fényében látszik át a szlovák hazugságpolitika. Módszeresen építenek hazugságra ügyeket, majd miután kellő mértékűvé válik a magyar felháborodás, diplomáciai menedékbe húzódnak vissza. Ahogy Fico mondotta: magyar politikai körök abszurd módon beleavatkoztak a szlovák hatóságok vizsgálatába, s megpróbálnak feszültséget szítani Szlovákia és Magyarország között, holott Szlovákia egy szuverén ország, de azért ő, Fico, reméli, hogy az ügy nem lesz semmilyen hatással a szlovák–magyar kapcsolatokra.
De miért nem nyomoznak a magyar titkosszolgálati akciók után? Miért nem készítenek jelentést? Ha a magyar kormány informálisan destabilizálja Szlovákiát, miért nem kéretik be a pozsonyi magyar nagykövetet? Miért nem hívják vissza az övékét Budapestről? Miért nem adnak át tiltakozó jegyzéket? S ha készek tárgyalni a magyar féllel, miért nem kerül terítékre a magyar kormány szlovákellenes diverziója?
A szlovákok mindezt azért teszik, mert tudják, hogy megtehetik, mert a magyar szocialisták külpolitikájának a lényege, hogy bármilyen sértés ér minket, mi akkor is keressük a sértők kegyeit, és nem beszélünk a sértésről. Ezért is mondhatta Julius Binder, a bősi erőmű szlovák kormánybiztosa minden következmény nélkül, hogy a Horn-kormány irredenta. A szlovák hazugságpolitika lelkületét megvilágítja a Magyar Nemzet 2002. április 19-i tudósítása Julius Binder egy későbbi megszólalásáról. Szerinte olyan kormánynak kell jönnie Magyarországon, amelyik „nem Trianon semmissé nyilvánításáért, hanem azért dolgozik majd, hogy Magyarország és a szomszédos államok békességben éljenek”; a bősi kérdés Trianonhoz kapcsolódik, és a magyarok nem egyébre, mint a határok megváltoztatására törekszenek, ám útjukat állja a Duna és az erőmű, amelyet épp ezért akartak lebontatni…
Binder ezzel azt üzente az új szocialista kormánynak: ha nem lesztek partnerek az erőmű építésében, azt hazudjuk rólatok, hogy ti is területi revíziót akartok, mint Horthy Miklós.
A megfelelési kényszerben őrlődő szocialista külpolitika régóta melegágya a magyarellenes politikának. A kilencvenes évek közepén az MSZP testvérpárti megállapodást írt alá Ion Iliescu szociáldemokrata pártjával annak ellenére, hogy a marosvásárhelyi pogromért és a magyarellenes kirakatperekért lliescut és kormányzatát súlyos felelősség terheli. A paktumként stigmatizált Orbán–Nastase-megállapodás után a szocialisták úgy csinálhattak románellenes kampányt, hogy Adrian Nastase román szociáldemokrata miniszterelnöknek és általában a románoknak egy szavuk sem volt ellene. Kizárólag csak Orbán Viktort kritizálták a státustörvény miatt. Nastase még azt is lenyelte, hogy a magyar szocialisták az általa aláírt megállapodás módosítását is beharangozták.
Több ponton egyértelmű párhuzam mutatható ki a Fico- és a Gyurcsány-rezsim között. Mindkét „szociáldemokrata” ugyanazon technikákkal operál: hazudni, ellenhazudni, blöffölni, elhallgatni, kivárásra játszani. Eszerint a szlovák rohamrendőrök brutalitása Dunaszerdahelyen éppúgy törvényes, arányos és szakszerű volt, mint magyar kollégáiké Budapesten, 2006-ban. A szétvert állkapocsról ugyanúgy nem beszéltek ott, ahogy a kilőtt szemekről emitt, de mindkét helyen minden felelősséget másokra kentek. És bizony Sólyom László szlovák megaláztatása után nem lehet nem gondolni Szanyi Tiborra. Bajnai Gordon kinevezésekor az új miniszterelnök nyilvánvalóan előzetes egyeztetés szerint ment a karzatra a köztársasági elnökhöz, ahogy Sólyom is aszerint indult el Révkomáromba, ennek ellenére mégis sokan támadták Sólyom Lászlót, akit Szanyi Tibor még le is parasztozott.
A magyar külügy óriási kihívás előtt áll. Diplomatáink tárgyalásra és konszenzusra törekednek, miközben a tárgyalni hajlandó Fico nem hajlandó tárgyalni a nyelvtörvényről és a Sólyom-ügyről. Valójában pedig az igazi kérdés a szlovák kormányzat magyarellenessége és hazugságpolitikája.

A szerző politológus