Bölcsődal: szabadság és alázat

Bölcsődal címmel dokumentumfilmet vetített hétfőn a Duna TV Mester Sándor klasszikusgitárosról, művésznevén MS3-ról, aki két zenésztársával erdélyi és bukaresti turnén járt egy-két évvel a 2004. december 5-i szavazás után.

Mester Sándor figurája, sorsa, sajátos életfelfogása önmagában is kiadhatott volna egy izgalmas portréfilmet, de az alkotók úgy érezték, a határon túli magyarok drámája párhuzamos a gitárművész történetével. Csakhogy azóta eltelt több év, a filmben az erdélyiektől elhangzó mondatokat már ezerszer hallottuk, olvastuk, a verbális szintnél mélyebbre viszont nem ástak az alkotók a trauma és a feldolgozás bemutatásában. Így aztán frissességével, gazdag képi ábrázolásával, személyességével a gitárművész története „győzött”.
Mester Sándort a film elején arról kérdezi a riporter, miért zenél inkább olyan helyeken, ahol az ilyesmi szokatlan. Azt válaszolja, mert nem szereti a követelményeket, amelyek a koncerttermi zenéléssel járnak. Nem hiszi, hogy az a zene igazi közege, ahol piszszenni sem lehet, és ahol a zenész borzasztó izgalmak közepette lép fel, szorongva attól, hogy elronthat valamit. MS3 a filmben sebtében kiválasztott csellista és fuvolista partnerével XVI–XVIII. századi szerzők darabjait játssza Csíkszeredán, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben többnyire egyszerű, zeneileg képzetlen, sőt nem is mindig túl jól nevelt közönség előtt. A film nagy erénye, hogy míg a régizene-darabok felcsendülnek, az előadó mellett a közönség válik főszereplővé, az izgalom tárgyává pedig az, hogyan játszik Sándor, és a hallgatók hogyan fogadják a zenét. Sok szép, intim közelit látunk: óvodásokat, akik befogják a fülüket, mert túl éles nekik a fuvolahang, egy férfit, aki elszenderedett a koncert alatt a művelődési ház díszes nagytermében, egy parasztasszonyt, aki szigorú arccal, de ártatlan áhítattal hallgatja a zenészeket egy templomban. S aztán gyűrött arcú, fáradt embereket, akiket nem köt le a muzsika, inkább mennének a dolgukra. A kocsmákban hallgatjuk a zene alatt a zajokat, látjuk, ahogy jön-megy a pincér.
Közben kiderül: a gitárművész ugyanabban a betegségben szenvedett négy éven át, mint Schumann vagy Antal Imre. Mester Sándor életében is választóvíz volt a betegség, de addig küzdött, amíg újra tudott játszani, a forgatás előtt nem sokkal tudott lediplomázni a Zeneakadémián. A betegség és a döntés, hogy zenész marad, megváltoztatta a viszonyát a zenéhez, most örül, ha bárhol játszhat. Nem bánja, ha nem hallgatják, ha beszélgetnek inkább, vagy zörögnek, köhögnek, boldog, hogy mozog a jobb keze. A Bölcsődal nem a fenti drámával próbálja letaglózni a nézőt. Inkább attól fut végig a hátunkon a hideg, ahogy a film példázza: a főhős életében a szabadság és az alázat kézen fogva jár.
(Bölcsődal – Duna TV, augusztus 24.)