Bolond apostol?

A Kazinczy Ferenc Társaság széles körű tevékenységének újabb eredménye Fried István tanulmánykötetének megjelentetése az író születésének kétszázötvenedik évfordulójára. A könyv tizenegy tanulmány füzéréből áll, s mint korábbi kötetében, a szerző ebben is Kazinczy életművének bizonyos pontjaihoz kapcsolódva rajzolja meg a pályaképrészeket, illetve a Kazinczy-életműre vonatkozó későbbi és különböző látásmódokat. Az irodalomtörténet(-írás) és az irodalomelmélet hasznos együtt kezelése mint módszer Fried más munkáinak is jellemzője. Jelezze a következő néhány témakör, mivel foglalkozik az irodalomtudós új munkája!
A fogság 2387 napja előtti „Kazinczyra a megérdemeltnél jóval kevesebb fény vetült” – írja Fried, s megállapítja, hogy az Orpheus átolvasása után megmutatkozik, hogy a Kazinczy-portrék egy része radikálisabbra van rajzolva bizonyos meggyökeresedett és némelykor túlzó „jakobinusfelfogás” alapján, mint amilyennek látszik. Az Orpheust szerkesztő Kazinczy számára II. József rendeletei nem ugyanazt jelentették, mint amit a vármegyei nemességnek. Fried kitér annak elemzésére, abban, hogy „a magyar légyen az első és közönséges, és hogy azt Német, tóth, rátz és oláh gyermek eggyeránt tanúlja, valahol tsak benne mód vagyon”, nem nacionalizmus nyilvánul meg, hanem pusztán a magyar államnyelvvé tételére való törekvés. Ezt Kazinczy egész életpályája igazolja, patriotizmusa és kozmopolitizmusa összetartozását bizonyítani tudja a szerző. Fried egyébként elfogadja Bajza József értékelését arról, hogy Kazinczy volt a magyar epigramma megteremtője. S ehhez hozzáteszi, hogy a „grammatikai és aestheticai epigrammák” számottevő többsége eleget tesz a kortársi követelményeknek, hiszen nem csak „hallott harangozni” Goethe és Schiller vonatkozó alkotásairól, amint Csetri Lajos vélte. A képzőművészet és a műgyűjtés, Mozart zenéje iránti érdeklődése és elkötelezettsége is tanúbizonyság erre. A Tövisek és virágok a nyelvújítási küzdelemben jelölte ki a küzdők helyét: Sylvester Jánost az irodalmi és nyelvi gondolkodásban elődjének, Ráday Gedeont az új irodalom Mózesének tartja, Berzsenyi Dánielt, Kis Jánost, Virág Benedeket az élvonalba helyezi (A literátor).
Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Kazinczy viszonyát a kötet két tanulmánya taglalja. Babits 1916-ban irodalmi meglepetést okozott A literátor című színművével, amely a Nyugatban jelent meg. A darab Kazinczy fogsága után, 1803-ban játszódik, mondhatni: fordulóponton. Erre a literátorszerepre „látja rá” magát Babits, aki a XX. század elején a magyar irodalmat a világirodalomhoz szeretné kapcsolni. A világirodalom egységét – vélekedik Babits – Kazinczy a maga módján már megteremteni törekedett. S az új irodalomért folyó törekvésekben való helytállását, kitartását veszi Babits Mihály példának – ez Fried végkövetkeztetése. Kosztolányi portréjában Kazinczy „nagy maradandó alkotások nélkül is óriási”, ezért azután „élete a remekmű”. Márai Sándor elbeszélésének (A feladat) a fogságban vérével is író, a feladatát nem felejtő Kazinczyjában a Fried-féle értelmezés a „foszló-bomló, »civilizált« Európával” szemben feladatát végző Márait is látja. (Kosztolányi Dezső és Márai Sándor Kazinczy-portréja).
Kazinczyt az „önelvű nemzeti irodalom” alakjának beállítani számos ok miatt lehetetlen. Nem „külföldi-idegen (nyelvi) szokásokat akart meghonosítani”, stílusújításai nem a magyar irodalom ellenében hatnak. Más részkérdések taglalása után Fried úgy látja, az utóbbi években „az aktuális irodalompolitikai fejtegetések történetietlenségéből kilépett irodalomtudományunk”, s ennek következtében közelebb jut(ott) Kazinczyhoz, ahhoz, hogy jobban tudható legyen, kit és mit képviselt (Kazinczy Ferencről mai szemmel). A Németh László és Féja Géza ellen-irodalomtörténeti gondolkodásának viszonylatrendszerével is foglalkozik a kötet zárótanulmánya, amely egyebek közt kimutatja, hogy Ady Endre talán a Horváth János-i „Nyugat-magyartalanságok” ellenében is szól, amikor kijelenti, hogy az „akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul”, s „Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolkodással megjavítani”. Fried a kelet-közép-európai irodalminyelv-történetre kitekintve a hazai viszonyok mellett nem felejti elmondani, hogy „nyelveszménye módosításra szorult, kényszerűségből vagy jószántából, Kazinczy is belátta, túlzásait maga helyesbítette, az ortológus-neológus vitára egyszerűsített polémiák helyébe a kiegyenlítődést ajánlotta”.
Fried István e tanulmánycsokrát is jellemzi a tárgyi hitelességet szem előtt tartó és (hacsak lehet) több szempontot is érvényesítő kutatásmódszer, amely nemritkán „mindössze” abból áll, hogy olyan irodalomanyagokat olvas el, amelyeket mások alig méltattak figyelemre.
(Fried István: „Aki napjait a szépnek szentelé…” Fejezetek Kazinczy Ferenc pályaképéből és utókora emlékezetéből. Kazinczy Ferenc Társaság, Salgótarján–Szeged, 2009. Ármegjelölés nélkül)