Egy eurócent sem jutott a rászoruló devizaadósoknak

Mindenekelőtt köszönöm, hogy Pelle János védelmébe vette Magyar Nemzet-beli cikkemet Bolgár György 168 Órában írt kritikájával szemben. Magam nem vagyok rendszeres, sőt még alkalmi olvasója sem ennek a lapnak, így tehát csak Pelle Jánoson keresztül értesültem róla, hogy Bolgár úr számon tartja, mit is írok.
Nem kívánok részletesen foglalkozni a munkanélküliségre és a foglalkoztatásra vonatkozó statisztikai adatokkal, ezt megtette Pelle János helyettem. Szeretnék viszont kitérni az árfolyam-stabilizáció kérdésére, mert úgy érzékelem, hogy többeknek sem volt világos, milyen alternatívát vetettem fel a Bajnai-kormány intézkedéseivel szemben.
2008 őszén és 2009 év elején az a helyzet állt elő, hogy a külföldi befektetők már nem akarták finanszírozni a magyar államadósságot, és ezért nem tudott a költségvetés újabb állampapírokat kibocsátani a lejáró és újonnan esedékes hitelei fedezésére. Nyilván azért döntöttek így a nemzetközi pénzügyi körök, mert látták, hogy a magyar állam messze a lehetőségein túl költekezett, felelőtlen és szakszerűtlen gazdálkodást folytatott. Mindezt jól mutatta az évről évre magas államháztartási hiány, az egyre nagyobb államadósság, a gyatra gazdasági növekedés (2007-ben és 2008-ban már két százalék alatt volt, 2009 második negyedévében pedig már mínusz 7,6 százalék!), az egyre fokozódó társadalmi elégedetlenség a kormány perspektívátlan megszorító politikájával szemben. A bizalomvesztés következtében egyre instabilabbá vált a hazai fizetőeszköz és árfolyama elkezdett rohamosan gyengülni. Ezt a folyamatot az időközben kirobbant világgazdasági válság felerősítette és egyre súlyosabbá tette. Két dolgot fontos hangsúlyozni ennek kapcsán: 1. A forint árfolyamának gyengülése nem ok, hanem okozat volt, tehát nem a gyengülés miatt vált lehetetlenné az államadósság finanszírozása, hanem fordítva: a bizalomvesztés miatt nem akartak állampapírt venni a befektetők, és ezért csökkent a forint iráni kereslet, amely az árfolyamgyengülésben öltött testet. 2. Nem a világgazdasági válság miatt kerültünk nehéz helyzetbe, hiszen a problémák nálunk már jóval azelőtt is jelentkeztek, illetve bennünket sokkal súlyosabban érintet a válság, mint például a szomszédos országokat.
Ebben a helyzetben a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány az egyik legrosszabb stabilizációs megoldást választotta a forint árfolyamának stabilizálásával. Nem a kiváltó okot akarta megszüntetni, hanem az okozatot. Mintha a himlős beteget úgy próbálnánk gyógyítani, hogy a bepirosodott bőrrészeket kivágjuk a betegnél és újakkal pótoljuk. Így természetesen igen költséges lett a stabilizáció (12 milliárd eurót már lehívtak a 20 milliárdos IMF-hitelkeretből), miközben a forint árfolyama továbbra is igen törékeny, és szinte semmit nem javult a külső megítélésünk. Jól jellemzi ezt az a tény, hogy a költségvetés által most kibocsátott eurókötvényeket csak jelentős kamatfelárral lehetett értékesíteni (és akkor még nem beszéltünk az árfolyamkockázatról). Ezen persze nem is lehet csodálkozni, hiszen az alapvető gazdasági helyzetünk egyáltalán nem javult, sőt inkább romlott, hiszen most már az eladósodottságunk elérte a GDP 76,5 százalékát! A Bajnai-kormány csak azt bizonyította a külföldi befektetőknek, hogy a kamatfizetés érdekében kész a jóléti kiadásokat is jelentősen megkurtítatni. De véleményem szerint ez is nagyon viszonylagos, mert a költségvetés elfogadása és az IMF-hitelkeret utolsó részének lehívása után majd vége szakad a szigor politikájának, és kezdetét veszi a választási költségvetési költekezés programja. A lehívott, de még el nem költött hitelkeretből bőven futja majd.
Lett volna egy másik lehetőség is, amelyre a cikkemben utaltam, ha a kormány nem az árfolyam, hanem az államháztartás és az adósság stabilizációjára koncentrált volna. Önmagában már az IMF-hitelkeret rendelkezésre állása is elég lett volna ahhoz, hogy a forint árfolyama ne omoljon össze, jóllehet nem 260-270 forint körül, hanem ennél magasabb szinten, 300-320 forint körül stabilizálódott volna, cserébe viszont a kamatlábat sem kellett volna 10 százalék fölé emelni. Csak annyi hitelt kellett volna lehívni, amennyi a lejáró hitelek megújításához kellett volna. Ez azonban egyáltalán nem növelte volna az eladósodást, hiszen pont annyi új adósság keletkezett volna, mint amennyi régi adósság megszűnt. Persze csak akkor, ha a költségvetési szigor is érvényesült volna, mert miközben a jóléti kiadásokat jelentősen viszszafogták, állami támogatások és adókedvezmények formájában 1000 milliárdos nagyságrendű pénzek áramlanak ki folyamatosan a költségvetésből. Szükség szerint lehetett volna még további pénzeket lehívni a hitelkeretből a szociálisan rászoruló devizaadósok helyzetének rendezésére, valamint a kis- és középvállalkozások likviditásának javítására (2-3 milliárd eurós nagyságrendben).
Érdekes módon azonban ez utóbbi célokra a lehívott 12 milliárd euróból a Bajnai-kormány intézkedései alapján egy cent sem jutott.

A szerző közgazdász