Erkölcs, alázat, porhintés

Nagyobb alázat, az erkölcs és az etika pedig legalább olyan fontos, mint a pénz. – Ezt nem egy falusi tanító jelentette ki a 30-as években, hanem a bankszövetség elnöke nyilatkozta a Népszabadság szeptember 7-i számában. Felcsuti Péter annak idején anynyira vágyott az MSZMP-tagságra, hogy képes volt belépni a munkásőrségbe. Aztán nagyot fordult a világ, Felcsuti is kibújt a munkásőrzubbonyból, és ma a Raiffeisen Bank vezérigazgatója, egyúttal a bankszféra érdekképviselője a felelőtlen hitelfelvevő lakossággal szemben. Alig több mint egy éve sem az alázat, sem az erkölcs még nem volt a bankvezér napirendjén. 2008 májusában egy Heti Világgazdaság-interjúban kedélyesen visszaidézte, hogy szülei nyilasverő kommunisták voltak, akik részt vettek a Gömbös-szobor felrobbantásában. Nem csoda, hogy a diktatúrában megkapták a Szocialista Hazáért érdemrendet – az ilyen kitüntetéssel rendelkezők gyermekei felvételi nélkül juthattak egyetemre. Felcsuti Moszkvában tanult, valószínűleg világnézetét is onnan importálta. „Baloldali nevelést kaptam, például 1956 nálunk nem volt se forradalom, se szabadságharc” – jelentette ki.
Ezért is csodálkoztam annyira, hogy most ugyanez a bankvezér alázatról meg erkölcsről beszél. Ha ez így megy tovább, a végén még könnyezni fog a 301-es parcellánál, s átázott papír zsebkendőjét gyűrögetve beismeri, hogy 1956 talán mégis forradalom volt. Nyilatkozatából próbáltam kihámozni, hol az ő személyes alázata. Talán fölajánlotta éves jövedelmét néhány kilakoltatott család talpra állításához? Vagy alapítványt hozott létre az uzsorások által kifosztott roma családok megsegítésére? Csalódnom kellett. Az alázatnak nyoma sem volt Felcsuti szavaiban. Magas lóról oktatta ki azokat, akiknek annyi eszük sem volt, hogy ne higgyenek a bankoknak. Mert Felcsuti – nyilván az alázat jegyében – elsősorban a hitelt felvevőket hibáztatja. Éppen csak azt nem mondja, hogy ha olyan ostobák voltak, hogy belemásztak ezekbe a hitelekbe, és elhitték a bankoknak, hogy ha van fedezetük, akkor alig van kockázatuk, akkor megérdemlik a sorsukat. A YouTube-on egy kárvallott elmeséli, hogy Felcsuti bankja odacsalogatta az ingatlanalapú befektetések mézesmadzagjával, ám egy valóban körültekintő befektetéshez meglehetősen hiányos információkat kapott.
De Felcsuti a bankok felelősségét csak harmadsorban említi, mint ami hozzájárult a mai állapotokhoz. Elsősorban az állampolgár, utána pedig a gazdaságpolitika a hibás. Felcsuti szerint elég, ha a bankok a pénzügyi felügyeletnek transzparensek, az ügyfél úgysem tudja átlátni a banki szféra bonyolult működését. Mindez a szokásos nagyképű hozzáállás újabb példája lenne, de ez az ember itt erkölcsről és alázatról beszélt. Az erkölcs azt jelentené, hogy szembenézünk saját felelősségünkkel. Aki alázatot emleget, az menjen oda egy kilakoltatás színhelyére, és nézzen bele annak a gyereknek a szemébe, akit szülei hajléktalanná válása miatt gyámügyi közbenjárás nyomán intézetben helyeznek el.
Az ilyen fogalmak, mint erkölcs, etika, alázat, ha nincs fedezetük, üresen pufognak. Felcsuti csak a bankokat védi: „El lehet azt képzelni, hogy ugyanaz a bank, amelyik az egyik országban felelőtlen, pénzéhes hitelező, egy másik államban prudensen, körültekintően, konzervatívan, az árfolyamkockázatokat kerülve működik? A bankok működési szabályai mindenütt egyformák, a piaci lehetőségeket keresik, és a helyi adottságokhoz igazodnak.” Eszerint a bankok ártatlan fehér báránykák, a hitelfelvevő lakosság pedig sötét és mohó társaság, amely felelőtlenül fogyasztani akar.
Lehet, hogy bár Felcsuti fennhangon azt mondta, az erkölcs legalább olyan fontos, mint a pénz, valójában arra gondolt, a pénz legalább olyan fontos, mint az erkölcs? A választ az olvasóra bízom.