Európai zokni

Az ember nemcsak fekve kerülhet intim kapcsolatba az ágyával, hanem úgy is, ha reggel kiül a szélére, hogy felhúzza a zokniját. Csend veszi körül, bensőségesen süpped alatta az epeda, egész lénye átcsúszik valami zsibbasztó időtlenségbe. Közben azt mondja magának félhangosan: zokni. Aztán még néhányszor: zokni, zokni, zokni. Érdekes hangzású szó, nem vitás. Akár melléknévi igenév is lehetne, mint például futni, haldokolni, hazudni. Zokni. Az ember már éppen felhúzta az egyiket, tenyerével kisimítja a talpát, szárát feszesre rángatja a vádli alá, aztán megáll a keze. Nem keresi a zokni párját, hanem úgy marad, a térdére könyökölve, kifejezéstelen tekintettel a parkettára bambulva. Honnan pottyant ide ez a zokni szó? Még hogy zokni! Hogyan fogadhatott be a nyelv egy ilyen szélütésből felépült szót? Manapság persze már nem gond az ilyesmi, beletörődtünk abba, amibe soha nem volna szabad: nyelvünk kétségbeejtő felhígulásába. Eleink azért igényesebbek voltak…
Tapasztalatból tudom, semmiféle rejtélyt nem szabad melengetni, hurcolni, mint egy téglával megrakott hátizsákot, hanem bizony jobb mindjárt a végére járni, máskülönben el van rontva az ember egész napja. Éppen ezért az ember nem vacakol, elindul, mint egy vadászkopó, és alaposabban utánanéz a zokninak. Közben próbál megbarátkozni a szóval, mondogatja, zokni, zokni, zokni, de egyre rosszabb. Nincs barátság! Az ember gatyában áll a könyvespolc előtt, egyik lábán zokni, kezében a történeti etimológiai szótár. Kiderül, hogy a zokni „szokli” alakban bukkant fel 1909-ben, a Pesti Hírlapban. Később Móricz Zsigmond is használta A tűznek nem szabad kialudni (1915) című novellájában, de ő „szoknit” írt. A nyelvtudomány ismeri még a népies „szoknyi” és az olaszos hangzású „zokelli” formát is.
Az ember áll némileg leforrázva, mert nem lett sokkal okosabb. Keres tovább, pedig már fázik a pucér bal lába. Hamarosan fény derül a lényegre: a zokni az ausztriai német eredetű „sokerl” (talapzat), illetve a házicipő jelentésű „sokkn” szóból származik, oda pedig nagy valószínűséggel a latinból került. Gondoljunk csak bele! Az ember korán reggel a kezében tart egy tudományos munkát, és boldogan merítkezik az ősforrásban, midőn végre kikutatja, hogy a kényes latinok a könnyű kis cipőt így nevezték: „soccolus”. Ez a finom, kérem! Zoknihúzás közben részesei lehetünk a klasszikus európai műveltségnek, főleg ha arra gondolunk, hogy reggelente például Horatius vagy ifjabb Plinius is ott ült az ágya szélén, nyögve hajlongott, belevörösödött a feje, mire nagy nehezen felhúzta a soccolust. Kinek jutna az eszébe, hogy a zokni ilyen könnyedén átíveli a fürge időt?
De az ember nem nyugszik. Tud már mindent, mégis csalódottan rakosgatja vissza az asztalra halmozott könyveket. Bizony csalódottan, mert már az előbb eszébe jutott, hogy a nagyapja soha nem mondta: zokni. Azt mondta: fuszekli. Ha vicces kedvében volt, így kiáltott: fuszegli! Vajon van-e összefüggés a zokni és a fuszekli között? Fogós kérdésnek látszik, de ha egyszer az ember fogja a koncot, akkor nem engedi.
Percek kérdése, és kiderül, hogy az írott nyelvben már 1857-ben felbukkant a fuszekli. Bernát Gáspár ügyvéd és irodalmár egyik könyvében szerepel, így: fuszetli. Persze ez is az osztrák németből jön, a „fussokkn” (lábzokni) szóból. Újabb lapozás, keresgélés. A szerb-horvátban ugyanez „fusekla”, a csehben „fusekle”, a szlovákban „fusak”. Az ember késésben van, már el kellett volna indulnia hazulról, de nem indul, elgondolkodva toporog, érzi, hogy itt valami rejtélyes összefüggésnek kell lennie. Lenéz a lábára, de a fél zoknija néma, mint a sír. Ez nem fog segíteni. Az ember visszacsoszog az ágyához, leül a szélére, keresni kezdi a másik zokniját, és csak nehezen jön rá, hogy véletlenül berúgta az ágy alá. Négykézlábra áll, kikotorja, de nincs béke a lelkében. Ott lüktet a nagy kérdés: mi lehet az oka annak, hogy a zokni szó a magyarban száz év alatt kiszorította a fuszeklit, holott egész Közép-Európa ezt használja?
Az ember felhúzza a bal lábára is a zokniját, de szüntelenül a kérdésen rágódik. Már tudja, már felfogja, megérti, hogy ez a nap is rosszul kezdődik. Megint nem oldódott meg valami. Érzi, amint szívét lassan kúszva eléri és összeszorítja a jól ismert honfibú.