Gyomor kell hozzá

Náluk a megszorítás, az életfeltételek megvonása tehát nem eszköz, hanem cél. Ezért tesznek nagy ívben arra, hogy szimpatikusak-e, vagy sem. Úgy érzik, a lakosság betörése, megalázása az utolsó esélyük arra, hogy megtartsák a hatalmukat. Az önkormányzatoktól elvett költségvetési juttatás az emberektől elmarkecolt pénz

Kezdik elkönyvelni, hogy az MSZP–SZDSZ csendeskoalíciónak sikerül kihúznia jövő tavaszig, s így elmarad az ország döntő többsége által jónak tartott előre hozott választás. A szocik meg úgy kapaszkodnak egyetlen sikerükbe, az előre hozott választás megakadályozásába, mint az az ember, aki egész házát hagyta leégni, de fülig érő szájjal örvendezik, hogy a szék karfáját, amit görcsösen markolászott, sikerült megmentenie. József Attilával szólva: sekély e kéj. Alig több, mint fél esztendő múlva, ha tetszik, ha nem, át kell esniük a megméretésen, még ha úgy ódzkodnak is tőle, mint kandúr a habfürdőtől.
De valóban jövő tavasszal akarják a voksolást? Nem biztos. Igaz, ha rajtuk múlna, nem lenne itt demokratikus választás sem áprilisban, sem később, efelől ne legyen senkinek se kétsége. Már ki is vannak osztva a szerepek a hazafias népfrontos, Kádár-retrószerű áldemokráciához. A szalonellenzék az SZDSZ és az MDF, a hőzöngő-szélsőséges frakció a Jobbik, míg a Fidesznek a fő ellenség szerepe jutna. A választás elsinkófálásának ötletét azonban csak ízlelgetik, valójában tisztában vannak vele, hogy nincsen realitása. Hogy akkor milyen más időpontban gondolkodhatnak a jövő tavaszi helyett? Hát természetesen egy korábbiban. Mondjuk január–februári urnához való zarándoklatban. Nem szabad azonban akkor sem meglepődnünk, ha egy decemberi, totálisan lehetetlen időben történő voksolásban sántikálnának, tesszük azt bronz- és aranyvasárnap idején. Miért is ne szeretnék a decemberi időzítést, ha egyszer öt éve ilyenkor csáklyázták meg a külhoni magyarság kettős állampolgárságát a népszavazáson? Hogy ez őrültség? Nagyon is sok értelme lehetne az ő logikájuk szerint. Mégpedig az, hogy váratlan volna. Egész stratégiájuk a meglepetés erejére épül. Higgye azt a jobboldal, hogy a szocik csak tavaszra élezik a késeiket és élesítik az aknáikat, miközben éppen ők állnak elő azzal, amitől látszatra eddig úgy tartottak, mint hóember a kánikulától.
Nem árt felidézni, milyen meglepetést okozott 2004-ben, ahogy villámgyorsan lecserélték Medgyessy Pétert Gyurcsány Ferencre. Annyira sikeres volt a manőver, hogy a polgári oldal az álmélkodástól nemhogy obstruálni, de még az alkotmányt a kormánnyal betartatni is elfelejtett, és ölbe tett kézzel, hamis úriemberséggel bámészkodta végig a belső puccsot. Aztán mementó megint Gyurcsány! Az is váratlanul hatott, hogy éppen az említett népszavazási kampányban egy – nem ciprusi, hanem magyar bejegyzésű – párt képes legyen arra a galádságra, hogy saját nemzettársai ellen uszítson. Mégis megcsinálták. De nem okozott-e meghökkenést az a gyors lefolyású erózió, ahogy úgy eltűnt a kormányzatból Ferenc császár, akár a mosogatólé a lefolyóban? Igaz, voltak latolgatások a lapátra tételéről, de kevesen gondolták, hogy megunt gombfociként pöckölik le a pályáról. Jobban teszi tehát a polgári oldal, ha nem vesz mérget arra, hogy a posztkádári garnitúra tavaszra tartalékolja erejét, s addig téli álmát alussza, vagy depresszióba zuhan a számára mind katasztrofálisabb közvélemény-kutatási eredményektől. Mert lehet, hogy nem ez történik majd, de egészen bizonyosan eljátszanak a gondolattal. Hisz oly vonzó, mondhatni perspektivikus lenne számukra, ha a téli zimankóban csak kevesen tudnának elvándorolni a szavazóhelyiségekbe. Minden vágyuk, hogy a zsebmédiájuk által amúgy is kellően elfancsalított, a megszorításoktól végletekig legyengített, reményvesztett emberek csak kis számban vegyenek részt a szavazáson. Úgy gondolják – s nem minden alap nélkül –, hogy az ő mozgalmár és minden megvonással és átveréssel dacoló nyugdíjas csapataik az őket drillben tartó végkielégített kefeügynökök segítségével talán még a kormányrudat is megtarthatnák. Természetesen akkor, ha az előzetes tüzérségi előkészítés, azaz a rágalom- és mocsokkampány már megtette áldásos, elkedvetlenítő hatását.
A szólás szerint a remény hal meg utoljára. Az utódpártiak viszont gyakorlatiasak, és vallják: a reményt kell megölni legelőször. Mindent elkövetnek, hogy az embereknek az élettől is elmenjen a kedvük, s annyira le legyenek harcolva a puszta létfenntartás megpróbáltatásaitól, hogy kisebb gondjuk is nagyobb legyen annál, milyen párt kormányoz. Nem kalkulálják bele azonban: olyan elemi erejű a velük szemben megnyilvánuló lakossági elutasítás, hogy a legtöbb polgár két mankóval, halálos fáradtan is elmegy szavazni, ha kell, bármilyen akadályt leküzdve, csak távozzanak már minél hamarább az életet lehetetlenné tevő szélhámos reményrablók.
Móra Ferenc meseregényében, a Csilicsali Csalavári Csalavérben a címszereplő rókáék madárklinikát nyitnak az erdőben. Megy is a biznisz a jó PR-nak köszönhetően, mígnem egyszer az öreg varjút akarják invitálni az ispotályba, akinek fáj a szárnya. Azzal kapacitálják a gyanakvó madarat, nézze csak meg, milyen népszerűek, hisz mennyi lábnyom vezet a rendelőhöz. – Azt látom, mennyi vezet befelé. De egyet sem látok kifelé – szól a százéves varjú. Hát jelentjük: nálunk is kiszúrták az áldozati emberpéldányok, hogy madárnak nézik őket, s nem jön senki kifelé a kormányzati gyógyterápiás intézményből. A nép megkötötte magát: nem akar értékes fehérjedús táplálékul felkerülni a szocik menülapjára. Akik életünket és bérünket akarják. Nincs pardon, csak az lehet kivétel, aki hozzájuk tartozik vagy törleszkedik. Annál viszont az sem számít, ha fel volt mentve az általánosban írás-olvasásból, az egyetemen meg olyan vérrel-verítékkel húzkodták át a vizsgákon a pártapparatcsik felmenőkre, KISZ-führeri érdemekre való tekintettel, mint a volgai hajóvontatók a soktonnás uszályokat. Mindegy, a lényeg, hogy alá tudja kanyarítani a nevét A jegylyukasztás fortélyai a napi közlekedésben vagy a Kormányzati mesterfogások a középkori kínzóeszközök és a neoliberális gazdaságpolitika tükrében című, sok milliót érő tanulmányok alá. Aki pedig nem áll be a sorba, az csak lássa a makacskodásának szomorú következményeit. Nyögje az APEH, a végrehajtók, a kilakoltatásra szakosodott uzsoráscégek, a politikai rendőrség és más szívató hivatalok szívós támadásait. Amíg be nem törik, vagy el nem esik az egyenlőtlen küzdelemben. Magyarán: hulljon a férgese! És éljen, virágozzék, lopjon és gyarapodjék a talpnyaló utódpárthű gerinctelen kleptokrácia.
Náluk a megszorítás, az életfeltételek megvonása tehát nem eszköz, hanem cél. Ezért tesznek nagy ívben arra, hogy szimpatikusak-e, vagy sem. Úgy érzik, a lakosság betörése, megalázása az utolsó esélyük arra, hogy megtartsák a hatalmukat. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy az önkormányzatoktól elvett költségvetési juttatás az emberektől elmarkecolt szociális és szolgáltatási pénz. Vagyis kifizeti valaki az adót, a járulékot, és akkor sem kapja vissza az államtól az ellenértéket, ha rászorul. Mire is készülnek most az általuk szervilis-ájultan tisztelt Obama Amerikájában? Még annak is fognak nyújtani szolgáltatást, aki nem tud fizetni. Nálunk fordított a helyzet: aki fizet, az sem kap semmit; segítséget, szolgáltatást főként nem.
De vajon honnan veszik a műbaloldali multiglobalisták, hogy mindezt a felháborító antiszociális merényletet le lehet tolni az emberek nyelőcsövén? Abban bíznak, hogy a Ludas Matyi meséje másképp végződik, mint Fazekas Mihálynál. Hogy Döbrögi repetázhat, s ő jöhet még újabb három veréssel. Az igaz történetek azonban nem változnak, s mégis a rossz nyeri el méltó büntetését. Még akkor is, ha ebben a tragikomikus mutyiban a hajdú-bétes Döbrögi-Bajnai is ludas. Aki szerint nem a szív költségvetése a mostani. Igaza van. Inkább gyomor kell hozzá.