Csite megkóstolta
Eszterbauer-borászat – „Nagyapám” kadarka, 2008. Mélybordó, alig áttetsző színű bor. Nagyon gazdag illattal bír. Hullámokban jön a fekete bodzára, a hecsedlire, a túlérett cseresznyére és a sötétbordó rózsára emlékeztető jegy. Micsoda orgia! Elsőre az íz is kedves, zamatos érzetű, gyümölcsössége harsány. Minden fellelhető, ami az illatban. Aztán jön a maligán, és hengerel. Édességgel borít be mindent, elveszíti lendületét a korty, a végét fűszeresség zárja.
(Csite Norbert, borászati szaklapok borítésze)
Nem vagyok szegény ember, de a legjobb úton haladok afelé! – mondja Eszterbauer János. Ismét egy borász azok közül, akik nem borászkodással teremtették meg az egzisztenciájukat. Szuper hifitorony, rejtett, ám egy mozdulattal előhúzható vetítővászon, téglafalnak álcázott, villannyal működő pinceajtó, szép bútorzat, temperált levegő, a palackok szellőztetve, előkészítve, mintha csak egy jól menő, technokrata sztárborásznál járnánk. Eszterbauer Jánosnak tehát anyagi értelemben van mit veszítenie, ám a lényeg, a borok egyelőre épp az ellenkezőjét ígérik. Sok-sok ajánló szavára hallgattunk, amikor Szekszárdnak vettük az irányt. Tele van a kóstolóhelyiség az ősök képeivel. Házigazdánk tehát született borász, ám ez a történet még fiatal, alig hatesztendős.
– 2001–2002 környékén, amikor elhatároztam, hogy előbb-utóbb borász leszek, más foglalkozást űztem, pusztán szőlőterületem volt, de az is inkább csak háztájinak számított. Nem tagadom, az elhatározást a borászatban rejlő üzleti lehetőség is motiválta, persze később rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon lassú megtérülési forma, üzleti lehetőség nincs benne, legalábbis öt–tíz éves távlatban semmiképpen. Inkább csak több generáción keresztül létezik bizonyosfajta megtérülés. Üzletileg tehát kipipálva, ám szerelembe estem a borászattal – mondja házigazdánk.
– Érdekes, hogy akkor látott benne üzleti lehetőséget, ugyanis már 2000 környékén ennek épp az ellenkezőjét hangoztatták a korábban ébredők. Mire alapozta az optimizmusát?
– Van egy jól működő vállalkozásom, amely már akkor is szépen hozott a konyhára, az ügyfeleinknek küldött év végi ajándékok szekszárdi palackozott borok voltak. Azok a palackos borok, amelyeket Pálinkás Laci barátom állított elő, mert ő már akkor is borászkodott. Az ügyfelek pedig gyakran érdeklődtek, hogy lehet-e vásárolni is ezekből a borokból. Ekkor láttam benne üzleti lehetőséget először, gondoltam, nemcsak ajándékozás, hanem kereskedelem címén is meg lehetne jelenni ezekkel a borokkal. Remélem, a szüleim és a nagyszüleim látják a tevékenységemet, és nagyon örülnek, sajnálom, hogy ők ezt már nem érhették meg. Bár a nagypapa, akitől a nyolcvanas évek elején kaptam bizonyos összeget, amelyet a kikötése szerint csak szőlőtelepítésre és présházépítésre fordíthattam, még látott engem szőlőt művelni. És az a terület mindig nagyon rendben is volt, mindig idejében megpermetezve, megkapálva. Saját kezűleg csináltam hosszú éveken keresztül. De az valóban nem volt más, mint a napi nyolcórás munka melletti kikapcsolódás, sport, hobbi, nevezhetjük bárminek.
– Nagyon korszerű borászatnak tűnik, már magán a kóstolóhelyiségen is látszik, hogy gondosan, anyagiakat nem kímélve építették meg. Látszik a felesége keze nyoma is. A technológia, illetve a borai is ennyire „modernek”?
– Távolról sem. Mi a végéről kezdtük az egészet: a kereskedelmi oldalra helyeztem nagy súlyt. Igyekeztem megteremteni a piacot, de a területekkel, a feldolgozókapacitással kicsit el vagyunk maradva. Számos rossz példát láttam: megvásárolják a 10-20 hektáros szőlőterületeket, aztán meg rájönnek, hogy nem tudják hol feldolgozni. Amikor ezt végre megoldják, akkor rájönnek, hogy nem tudják eladni. Ezt mindenképpen el akartam kerülni. Technológiában is el vagyunk még maradva, nincsenek meg azok az eszközök, amelyekkel jó rozét vagy reduktív borokat készíthetnénk. Természetesen van dupla falú tartályunk, amely hűthető-fűthető, de a hűtőberendezés még hiányzik hozzá. Kútból áramoltatjuk a vizet a hűtőköpenyre, aztán engedjük vissza a kútba, persze így nem tudunk lemenni húsz fok alá.
– Mit szeretne még? Népszerű ember, és a borai is fogynak rendesen.
– Vörösborban én is úgy gondolom, hogy jók vagyunk. A fehéreken és a rozén azért lenne még mit javítani. Nem törekszem Dúzsi Tamás babérjaira, de a szekszárdi borvidék rendkívüli módon alkalmas a rozékészítésre. Nem beszélve arról, hogy a rozé segít leginkább a likviditási problémákon. Nagyon népszerű. Szüret után fél évvel jóformán piacon van, sőt még hamarabb. Szekszárdon jobbak tudunk lenni rozéban akár Egernél vagy Villánynál is, ha odafigyelünk rá.
– A sztárborászat küszöbén áll. Ezt az árak is tükrözik? Az ember sztárborászként mindjárt egy nullával többet írhat a palackra.
– Ettől azért messze vagyunk. Természetesen van célunk, de nem az, hogy sztárborászok, hanem hogy országosan ismertek legyünk: hogy ha valaki a szekszárdi borvidékre gondol, akkor az első tízben ott tudjon bennünket, lehetőleg minél előkelőbb helyen. Ez hoszszú út, és benne van egy olyan üzletpolitika is, miszerint ár-érték arányban nagyon jó borokkal kell megjelennünk a piacon. Nálunk a legdrágább bor 2900 forint, ami sok nyolc-tíz ezer forintos borral tud versenyezni. A Vinagora nemzetközi borversenyen aranyérmes bikavérünk, a Pannon bormustra csúcsbora 2400 forint. A többi öt bikavér csúcsbor a Pannon bormustrán az öt-hat ezer forintos kategóriába tartozott.
– Egyszer megkérdeztem egy Egerből elszármazott borásztól, miért nem Egerben űzi a mesterséget. Azt felelte, azért, mert akkor húzhatna egy százas sorszámot. 2001-ben, amikor maguk kezdték, már javában „dübörgött” a szekszárdi borvidék.
– Én nem lehetek más, mint szekszárdi. Ez a város a mindenem, még akkor is, ha bőven van tennivalónk: az úgynevezett pincesorok, amelyek Villányban megmaradtak, Szekszárdon eltűntek. Pedig nekünk ötször annyi pincesorunk volt. De itt kisajátították a szőlőket, pincéket, lakótelepek épültek a helyükre. Elég fájdalmas dolog ez a szekszárdiaknak. Egészen más szintről kellett kezdenünk, mint Villánynak, Egernek. Itt, Szekszárdon parasztpolgári társadalom élt, így nevezték magukat, és mások is így nevezték őket, pontosan azért, mert nemcsak szőlőművelő parasztemberekként éltek, hanem városias polgárokként is. Részt vettek a társadalmi, politikai életben, színjátszó körük, olvasókörük volt, viszonylag tájékozott emberek voltak. Ez jórészt annak is köszönhető, hogy Szekszárd elég frekventált helyen van. Már a rómaiak idején is itt vezetett az eszék–budai hadi út. Az őseim közül ketten is Szekszárd város bírái voltak. Úgy éreztem, hogy itt kedvező hátszelem van. Sosem gondoltam arra, hogy Szekszárdon konkurenciám akadna, és szerintem a többi borász sem gondol erre, mi inkább egymást erősítjük. Azzal, hogy Takler az év borásza lett, a mögötte lévő tíz–tizenöt borásznak is egyből sokkal jobban ment. A borversenyeken aratnak a szekszárdi borok, több érmet hozunk el, mint bármelyik másik magyar borvidék. Rendszeresen összejárunk, öt vagy hat kóstolót hozunk össze mindig más pincénél, a márciusi szokott nálunk lenni. Mindig kijelölünk az élvonalbeli borászok közül egy-egy embert, aki véleményt mond a kóstolt borokról. Innen ki van zárva a nagyközönség, őszinte, kemény bírálatok hangzanak el. Kitől lehetne tanulni, ha nem azoktól, akik sikeresek? Hiszen attól sikeresek, hogy többet tudnak, mint mi.
*
Visszapillantó
Prisztóka Tibor (Nyúl)
Bár Prisztóka uramnál nemrég jártunk, mégis illő visszatérnünk, ha már a róla készült írásban bennragadt egy „félreírott” mondat. A megjelenttől eltérően tehát: házigazdánk szerint a bor anyja természetesen a szőlő és nem az élesztő, lévén az élesztő semmi olyat nem tud a borba tenni, ami a szőlőből hiányzik. Szerencsére örömtelibb visszapillantani való is akadt Prisztókáéknál az utóbbi hetekben: pincészetüket meglátogatta a német borakadémia két tagja is, ráadásul egymástól függetlenül. A kóstolóval igencsak elégedettek voltak, és a velük folytatott beszélgetés során elhangzott, hogy a kézműves módszerekkel készült boroknak egyre nagyobb a keletjük Németországban.
Bolyki János (Eger)
Jánost korábban azzal kereste meg a siketek intézete, hogy szeretnének gyerekeket vinni hozzá szüretelni. A szüret megtörtént, borászunk pedig a gyerekek által szedett szőlőből különbort készített, amelyet csak a pincében lehetett megvenni. A srácok szüretkor kaptak ugyan napszámot, de Bolyki János úgy gondolta, a bor bevételéből játszóteret épít nekik. A minden előírásnak megfelelő létesítményt a napokban adták át. A pincészet további sikereiként könyvelhetjük el a nemzetközi és hazai eredményeket: Bordeaux-ban egy ezüst- és egy bronzérem, a Pannon bormustrán pedig két csúcsbor-kategória lett Bolykiék jussa.
Sarok Róbert (Györköny)
Györkönyi borászunk építget-szépítget, mára elkészült pincéjében a bortrezor is. Rendkívül beszűkültnek érzi viszont szűkebb pátriájának piaci lehetőségeit. Annak ellenére, hogy a tolnai borvidék fele pincefaluból áll, alacsony a vidék presztízse. Igyekeznek tehát a festői pincefaluba csalogatni a borkedvelőket. A szőlő ugyanis ma alig ér valamit. Sarok Róberték is szívesen hagyják a tőkén a termést akár november végéig, hogy minél kevesebb lé legyen belőle. Így viszont hatalmas koncentráltságú borok születhetnek, a rajongók legnagyobb örömére.
