Mi is az a punk?

2009. 09. 28. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A legutóbbi Mindenzenében a Cartaphilus Könyvkiadó hiány- és hézagpótló Legendák élve vagy halva című sorozatának Elvisszel és Bob Marleyval foglalkozó kötetét ismertettük, de nincs lazítás, nyakunkon a harminckettedik és a harmincharmadik szövegtest. Előbbi Legs McNeil és Gillian McCain könyve, címe Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története. Felcsigázó és rendkívül magabiztos cím, tekintve, hogy a rhythm and blues alapú rock and roll egyik legérdekesebb fejezetének maradéktalan feldolgozását ígéri, és mert többek szerint a punk megjelenése után már nem történt semmi forradalmi ezen a területen. Pedig azóta eltelt több mint harminc év. Vagy mennyi is, inkább negyven? Attól függ, honnan vesszük. És kitől, kiktől. A legelterjedtebb verzió az, hogy a Sex Pistols színre lépésétől, ez nagyjából 1975, a helyszín Anglia, ahol az akkori új undokoknak éppen elegük lett a kiüresedett rockzene sablonjaiból, és a társadalmi háttér is éppen megfelelt, mert egy ritka randa kormányzat sanyargatta a népeket. És persze voltak nagy elődök és előrejelzők, keresztapák, nagyapák és nagynénik, akiknek munkásságában fel-felcsillantak a punk stílusjegyei. De ez így annyira egyszerű, hogy akár Marx is írhatta volna. Annál is inkább, mert a punkról az is elterjedt, hogy valami baloldali izé (kisajátítás, ó egek!), pedig az csak később alakult úgy történelmileg, az utcai csetepaték során és egyben kapcsán. A Please Kill Me egyik legnagyobb erénye viszont az, hogy finoman ráirányítja a figyelmet arra a kevéssé ismert tényre, hogy a zenei (és más művészeti) mozgalmak nem a címlapon kezdődnek. Az már nagyjából a vég, vagy legalábbis annak kezdete. Ez általában egy folyamat, amelynek elindítói névtelen gerillák, akik sohasem lesznek még majdnem híresek sem, mert tényleg komolyan veszik az adott programot, nem át-, hanem megélik, és ebbe többnyire belehalnak, vagy elvesznek az őrület romjai alatt. Ekkor érkeznek az óvatosabbak a mentőkutyáikkal, és mások számára is átérezhetővé, fogyaszthatóvá teszik a műsort. Címlapra már nem a felfedezők kerülnek, hanem az ügyesek.
A könnyebb érthetőség kedvéért vegyünk néhány magyar példát! Ki tudja, ki volt Dixi? Az ismerősein kívül senki. Ki tudja, ki az a Lovasi András? Mindenki. Ki tudja, mi volt a Volt Magazin? Néhány diplomamunka és doktori disszertáció szerzőjén kívül senki. Ki tudja, mi az a Magyar Narancs? Nem csak a Tanú-fanek, mindenki. Ki tudja, ki volt Csernye László? Na, ezt elmondom. Igazi punkarc volt, személyiség, egyike azoknak, akik világítottak a szürke Budapesten, többek között neki köszönhető, hogy Hamvas Béla írásai gépelt formában terjedtek az undergroundban. És akkor 1982-t írtunk, ma már minden szerencsétlen kötelességének érzi, hogy idézzen valamit A bor filozófiájából, persze, mert az a legvékonyabb. Ki tudja, ki talál ki egy szót, egy mondatot, egy nagy dumát, egy stílust, egy projektet, amellyel aztán valaki egészen más lesz a nagyfiú a kocsmában vagy a bizniszben, vagy lesz szócikk egy enciklopédiában?
A Please Kill Me szerzői már a könyv fülszövegében behisztiznek egy kicsit magán az elnevezésen is, ami persze érthető. „Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy a punk elnevezés ugyanúgy brit elmék szüleménye, mint a punkzene maga. Nem az. Bosszankodva vesszük tudomásul, hogy a tenger túlpartján néhány entellektüel eszelte ki az egészet. Ne a stílus előfutárainak tekintett s e kötet lapjain is sűrűn emlegetett Lou Reedre, Iggy Popra és Patti Smithre gondoljunk, az ő zenéjüket sem illették a kortársak ezzel a jelzővel. E könyv szerzője és néhány szellemtársa alapította meg a 70-es években a Punk című magazint, és egy jókora fricskát helyeztek el az akkor már idolként tisztelt Lou Reed orrán, amikor interjút készítettek vele, és olyan szemenszedett baromságot kérdeztek tőle, hogy mi a kedvenc hamburgere.” Na jó, de akkor mi is az a punk? Talán az a pillanat, amikor a boldog emlékezetű Joey Ramone még az első zenekari próbájuk végére sem tudta összeállítani a dobfelszerelését, és így lett belőle a zenekar énekese. A világ persze végül nagy nehezen utolérte a punkot, ma már minden bevásárlóközpontban lehet Ramones-pólót kapni. És beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. Aki kíváncsi a részletekre, a punkzene cenzúrázatlan történetére, gyürkőzzön neki, ötszáz oldal masszív interjú, de figyelem, egy részétől a Rolling Stone Magazin is sokkot kapna: durva és mocskos, viszont szórakoztató. De hát milyen legyen?
A Nirvana is a punkból szökött, pedig akkor már a nyolcvanas évek közepét tapostuk, hogy aztán rövid földi pályafutás és Kurt Cobain öngyilkossága (?) – kérdőjelet persze, mint minden fiatalon elszállt karizmatikus rock and roll hős esetében, itt is riadtan ki kell tennünk – után egyből a panteonban találja magát. A zenekart Cobain és gyerekkori barátja, Krist Novoselic alapította a Washington állambeli Aberdeenben, amely még a skóciainál is unalmasabb volt, a legközelebbi nagyváros Seattle, arról sem gondolta volna senki, hogy az autókon kívül valami kijön belőle. Aztán tessék, egyszer csak kezdte meghatározni a kilencvenes évek Amerikájának rockzenéjét, a világ közepe egy időre nem New York volt vagy San Francisco, és aki nem grunge-ot játszott, az nem is számított. Ez innen nézve már kissé röhejes, de akkor véresen komolynak látszott.
A Nirvanában persze éppen az volt a jó, hogy nem lehetett egyértelműen belegyömöszölni az új irányzatba, közben meg zászlóshajó lett, ami így együtt elég vicces. És persze Kurt Cobain volt még benne a jó. Nekem a Nirvana már csak egy jó zenekar volt, tekintve, hogy akkor már túl voltam az ikonizáló életkoron, de könnyedén bele tudtam helyezni magam a gyerekeink életébe, akik természetesen semmit nem akartak kevésbé, mint hogy őket is felzabálja egy velejéig romlott, képmutató rendszer, és abba az evidenciába, hogy Cobain az ő Jim Morrisonjuk. Éreztem, hogy a Nevermind remek lemez, és tudtam, hogy az övék minden idők egyik legjobb unpluggedkoncertje, és világos volt a Cobain-jelenség is. Egy antisztár rock and roll sztár, aki mindent megtestesít, ami ellen tiltakozik. Hiába vesz fel direkt minősíthetetlen csíkos pulóvert, és gyűlöli az arénákat, stadionokat tölt meg, és ő egy generáció megváltója. Született lúzer, aki híres és gazdag. Aki már nem csak lájtosan töri a gitárokat, mint a Who kezdetben, mert annyi a lóvé, mint a nyű, futja belőle bőven következő szétzúznivalóra. És persze minden korok legveszélyesebb (szar, mert félig igaz) szlogenje: halj meg fiatalon, hogy szép legyen a holttested! És közben, ahogyan az lenni szokott, az undergroundból mainstream lett, és a bulvárpszichológia egyik alaptézise szerint ezt kellett volna feldolgozni, ami, ugye, kemény meló, akárcsak a legsunyibb gyilkos, a heroin. Cobain és a Nirvana történetéről számtalan könyv jelent meg, többszörösen bevonult a szépirodalomba is, de a legempatikusabban objektív Everett True monstre dokumentációja, a Nirvana (The True Story, ami esetünkben bájos szóvicc is). Így kezdődik: „Feltűnt már valakinek, hogy a rock összes fenegyereke Ramones-pólóban szaladgál mostanában? […] Egyikük sem visel Nirvana-pólót. Egyetlenegy sem.” Hiába, minden történet elkezdődik valahol.

Legs McNeil–Gillian McCain:
Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l
Everett True: Nirvana: The True Story
(Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.