Mi is az a punk?

A legutóbbi Mindenzenében a Cartaphilus Könyvkiadó hiány- és hézagpótló Legendák élve vagy halva című sorozatának Elvisszel és Bob Marleyval foglalkozó kötetét ismertettük, de nincs lazítás, nyakunkon a harminckettedik és a harmincharmadik szövegtest. Előbbi Legs McNeil és Gillian McCain könyve, címe Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története. Felcsigázó és rendkívül magabiztos cím, tekintve, hogy a rhythm and blues alapú rock and roll egyik legérdekesebb fejezetének maradéktalan feldolgozását ígéri, és mert többek szerint a punk megjelenése után már nem történt semmi forradalmi ezen a területen. Pedig azóta eltelt több mint harminc év. Vagy mennyi is, inkább negyven? Attól függ, honnan vesszük. És kitől, kiktől. A legelterjedtebb verzió az, hogy a Sex Pistols színre lépésétől, ez nagyjából 1975, a helyszín Anglia, ahol az akkori új undokoknak éppen elegük lett a kiüresedett rockzene sablonjaiból, és a társadalmi háttér is éppen megfelelt, mert egy ritka randa kormányzat sanyargatta a népeket. És persze voltak nagy elődök és előrejelzők, keresztapák, nagyapák és nagynénik, akiknek munkásságában fel-felcsillantak a punk stílusjegyei. De ez így annyira egyszerű, hogy akár Marx is írhatta volna. Annál is inkább, mert a punkról az is elterjedt, hogy valami baloldali izé (kisajátítás, ó egek!), pedig az csak később alakult úgy történelmileg, az utcai csetepaték során és egyben kapcsán. A Please Kill Me egyik legnagyobb erénye viszont az, hogy finoman ráirányítja a figyelmet arra a kevéssé ismert tényre, hogy a zenei (és más művészeti) mozgalmak nem a címlapon kezdődnek. Az már nagyjából a vég, vagy legalábbis annak kezdete. Ez általában egy folyamat, amelynek elindítói névtelen gerillák, akik sohasem lesznek még majdnem híresek sem, mert tényleg komolyan veszik az adott programot, nem át-, hanem megélik, és ebbe többnyire belehalnak, vagy elvesznek az őrület romjai alatt. Ekkor érkeznek az óvatosabbak a mentőkutyáikkal, és mások számára is átérezhetővé, fogyaszthatóvá teszik a műsort. Címlapra már nem a felfedezők kerülnek, hanem az ügyesek.
A könnyebb érthetőség kedvéért vegyünk néhány magyar példát! Ki tudja, ki volt Dixi? Az ismerősein kívül senki. Ki tudja, ki az a Lovasi András? Mindenki. Ki tudja, mi volt a Volt Magazin? Néhány diplomamunka és doktori disszertáció szerzőjén kívül senki. Ki tudja, mi az a Magyar Narancs? Nem csak a Tanú-fanek, mindenki. Ki tudja, ki volt Csernye László? Na, ezt elmondom. Igazi punkarc volt, személyiség, egyike azoknak, akik világítottak a szürke Budapesten, többek között neki köszönhető, hogy Hamvas Béla írásai gépelt formában terjedtek az undergroundban. És akkor 1982-t írtunk, ma már minden szerencsétlen kötelességének érzi, hogy idézzen valamit A bor filozófiájából, persze, mert az a legvékonyabb. Ki tudja, ki talál ki egy szót, egy mondatot, egy nagy dumát, egy stílust, egy projektet, amellyel aztán valaki egészen más lesz a nagyfiú a kocsmában vagy a bizniszben, vagy lesz szócikk egy enciklopédiában?
A Please Kill Me szerzői már a könyv fülszövegében behisztiznek egy kicsit magán az elnevezésen is, ami persze érthető. „Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy a punk elnevezés ugyanúgy brit elmék szüleménye, mint a punkzene maga. Nem az. Bosszankodva vesszük tudomásul, hogy a tenger túlpartján néhány entellektüel eszelte ki az egészet. Ne a stílus előfutárainak tekintett s e kötet lapjain is sűrűn emlegetett Lou Reedre, Iggy Popra és Patti Smithre gondoljunk, az ő zenéjüket sem illették a kortársak ezzel a jelzővel. E könyv szerzője és néhány szellemtársa alapította meg a 70-es években a Punk című magazint, és egy jókora fricskát helyeztek el az akkor már idolként tisztelt Lou Reed orrán, amikor interjút készítettek vele, és olyan szemenszedett baromságot kérdeztek tőle, hogy mi a kedvenc hamburgere.” Na jó, de akkor mi is az a punk? Talán az a pillanat, amikor a boldog emlékezetű Joey Ramone még az első zenekari próbájuk végére sem tudta összeállítani a dobfelszerelését, és így lett belőle a zenekar énekese. A világ persze végül nagy nehezen utolérte a punkot, ma már minden bevásárlóközpontban lehet Ramones-pólót kapni. És beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. Aki kíváncsi a részletekre, a punkzene cenzúrázatlan történetére, gyürkőzzön neki, ötszáz oldal masszív interjú, de figyelem, egy részétől a Rolling Stone Magazin is sokkot kapna: durva és mocskos, viszont szórakoztató. De hát milyen legyen?
A Nirvana is a punkból szökött, pedig akkor már a nyolcvanas évek közepét tapostuk, hogy aztán rövid földi pályafutás és Kurt Cobain öngyilkossága (?) – kérdőjelet persze, mint minden fiatalon elszállt karizmatikus rock and roll hős esetében, itt is riadtan ki kell tennünk – után egyből a panteonban találja magát. A zenekart Cobain és gyerekkori barátja, Krist Novoselic alapította a Washington állambeli Aberdeenben, amely még a skóciainál is unalmasabb volt, a legközelebbi nagyváros Seattle, arról sem gondolta volna senki, hogy az autókon kívül valami kijön belőle. Aztán tessék, egyszer csak kezdte meghatározni a kilencvenes évek Amerikájának rockzenéjét, a világ közepe egy időre nem New York volt vagy San Francisco, és aki nem grunge-ot játszott, az nem is számított. Ez innen nézve már kissé röhejes, de akkor véresen komolynak látszott.
A Nirvanában persze éppen az volt a jó, hogy nem lehetett egyértelműen belegyömöszölni az új irányzatba, közben meg zászlóshajó lett, ami így együtt elég vicces. És persze Kurt Cobain volt még benne a jó. Nekem a Nirvana már csak egy jó zenekar volt, tekintve, hogy akkor már túl voltam az ikonizáló életkoron, de könnyedén bele tudtam helyezni magam a gyerekeink életébe, akik természetesen semmit nem akartak kevésbé, mint hogy őket is felzabálja egy velejéig romlott, képmutató rendszer, és abba az evidenciába, hogy Cobain az ő Jim Morrisonjuk. Éreztem, hogy a Nevermind remek lemez, és tudtam, hogy az övék minden idők egyik legjobb unpluggedkoncertje, és világos volt a Cobain-jelenség is. Egy antisztár rock and roll sztár, aki mindent megtestesít, ami ellen tiltakozik. Hiába vesz fel direkt minősíthetetlen csíkos pulóvert, és gyűlöli az arénákat, stadionokat tölt meg, és ő egy generáció megváltója. Született lúzer, aki híres és gazdag. Aki már nem csak lájtosan töri a gitárokat, mint a Who kezdetben, mert annyi a lóvé, mint a nyű, futja belőle bőven következő szétzúznivalóra. És persze minden korok legveszélyesebb (szar, mert félig igaz) szlogenje: halj meg fiatalon, hogy szép legyen a holttested! És közben, ahogyan az lenni szokott, az undergroundból mainstream lett, és a bulvárpszichológia egyik alaptézise szerint ezt kellett volna feldolgozni, ami, ugye, kemény meló, akárcsak a legsunyibb gyilkos, a heroin. Cobain és a Nirvana történetéről számtalan könyv jelent meg, többszörösen bevonult a szépirodalomba is, de a legempatikusabban objektív Everett True monstre dokumentációja, a Nirvana (The True Story, ami esetünkben bájos szóvicc is). Így kezdődik: „Feltűnt már valakinek, hogy a rock összes fenegyereke Ramones-pólóban szaladgál mostanában? […] Egyikük sem visel Nirvana-pólót. Egyetlenegy sem.” Hiába, minden történet elkezdődik valahol.

Legs McNeil–Gillian McCain:
Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l
Everett True: Nirvana: The True Story
(Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l