Negyedik osztály

Ilyen falu nincs is – mondtuk annak idején Torockón, amikor kikászálódtunk az autóból. Nem, ilyen ház nincs, legalábbis itt, Dél-Erdélyben – kiálthatnánk föl most hitetlenkedve –, ha nem a saját szemünkkel látnánk a Maros mentén, a nemzetközi országút mellett. Igaz, olyan ember sem gyakran születik erre a gyötrelmes világra, akinek keze nyomán elhagyatott gyermekek meghitt otthonai lesznek lerobbant, felújított panelházak – és újjászületik Erdély egyik legnagyobb férfiújának több évszázados szülőháza.
Ami Marosillyén történt, alighanem az ezredfordulós erdélyi magyar változások legszebbike. Bethlen Gábor szülőházát 2003-ban vásárolta meg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, ahogyan Böjte Csaba mondotta, „gazdasági halálugrással”, szinte mindenüket pénzzé téve, komoly kölcsönöket felvéve. Azután alig négy esztendő alatt megtörtént a csoda. Mert a csodák, igaz, viszonylag ritkán, de erős hit és tiszta emberség következetes alkalmazásával, igenis megtörténnek. Marosillyén, ahol a 2002-es népszámlálás szerint az 1747 lakosból 22 volt magyar, az egykori vár megmaradt Veres-bástyája újjávarázsolva várja a látogatókat, filmvetítéssel, minden múzeumlátogatói igényt kielégítő, korhű termekkel, szép prospektusokkal, levelezőlapokkal – „Bethlen Gábor fejedelem tiszteletére és örök emlékezetére”, miként a háromnyelvű – magyar, román, német – ismertető címe nagybetűkkel büszkén hirdeti.
„Legyen Erdély visszasírt aranykorának szimbóluma” – írta annak idején a Bethlen-ház megvételét hírül adó közleményükben Böjte atya. A ház mindenesetre áll. Tisztán, rendben. Az aranykor várat még magára, de a tanítást értjük, atya: nem (vissza)sírni kell.

Torockóra újra meg újra megérkezve a csoda hétköznapivá kopásának folyamatát kell átélni. Itt „egyféle helyi szertartás a látogatók ámulata”, írhatta már a hetvenes években Beke György, hozzátéve, hogy „első élményem, mint mindenkié Torockón: a romantikus vízió, a képzelet uralma a látásomon, hallásomon, gondolkodásomon”. Az az emelkedettség, amely többé-kevésbé minden Erdélybe látogató anyaországit elfog, s melynek következtében döbbenten szemléljük, mennyire mások vagyunk egymáshoz, ha az erdőn túli földön találkozunk csonkaországi atyánkfiaival, ámulattal vegyes „romantikus vízióvá” nemesedik a Székely-kő alatt. Hogy aztán – évről évre rövidebb idő alatt – hozzáidomuljék a turistabizniszből mind egykedvűbb rutinnal részesülő helybéliek, hatszáz lélek konvencionális erdélyi vendégszeretetéhez. Amelynek színei mintha lassan, de biztosan „egyneműsödnének”: Marika, ez a hunba ojtott germán szépség néhány évvel ezelőtt még meghatottan csillogó szemmel bontotta összmagyar pohárköszöntőmhöz a tiszteletünkre előhozott küküllői borospalackokat, most udvarias-kedves vendéglátói konzumegyenmosollyal osztogattatja kisfiával a torockói képeslapokat, melyek hátlapján ott a legfontosabb üzleti információ: szálláscím, elérhetőség… A küküllőit meg – hasonló jó minőségben, csak éppen tömegtermelésre berendezkedve – kimérve hozza a Forrás nevezetű műintézet kinti asztalához a tulajdonos Balogh Szabolcs úr, Az aranymosás titkai című, igen szép kivitelű, 2003-ban kiadott helytörténeti könyvecske szerzője. Miközben hasonló egykedvűséggel nyugtázza újbóli találkozásunkat, s csak annyit tesz hozzá, hogy asztalunk túlsó felén is anyaországi ember iddogál, a gyulai önkormányzat egyik képviselője. A tér túlsó felén a monumentális Székely-kő lassan elvész a meleg nyári éjszakában, rövidesen obligát, bár szívünknek igen kedves magyar dalok járják végig a valamikori bányászházak vonzóan uniformizált, mégis mesebeli, eredeti házait.

Altorjai báró Apor Péter történetíró, főispán, királybíró 1736-ban írja meg fő művét: Metamorphosis Transylvaniae, vagyis Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása. „Eltökélem magamban, hogy magyarul írjam” – közli a 76 évet élt, nagy műveltségű férfiú, s ez egyben azt is jelentette, hogy az általánosan használt „deák”, azaz latin helyett az anyanyelven papírra vetett mű különleges hangsúllyal bír „az ország”, azaz Erdély dolgait illetően. Az ember meghökkenve szemlélheti 2009-ben Apornál a nagy írástudói fegyelemmel sorra vett, tömör állapotrajzot: „olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül is keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jóllakhatott volna”. A régi erényeket, a „régi jó szokásokat” magasztalja, az „alázatosságot, igaz atyafiúi szeretetet”, miközben élénk színekkel festi az egykori gazdagságot is: „hozták más országból búzánkért, gabonánkért a sok aranyat, tallért az két szememmel láttam s mint gyermek játszottam is véle”. Ne feledjük, a XVIII. század első felében járunk: a Habsburg Birodalom ekkor rendezkedik be véglegesen Erdélyben. Apor úgy véli, 1687 után a német befolyás hirtelen és gyors növekedése, a „náj módi”, a divathóborttá lett idegen hatások a legfőbb okai a hanyatlásnak. A független Erdély, Bethlen Gábor és a Rákócziak világa, az Apafi Mihály fejedelemségével záruló korszak életmódja, szokásai, közállapotai jelentik a visszavágyott-hiányolt ideált. Ezen időkhöz képest saját kora a haza „felfordult állapotját” tükrözi, ezek fölött borong a szerző, „szánakodó igaz hazafia és gyökeres székely báró”.
Járunk-kelünk a rekkenő nyárvégen a színes reklámokkal teleszórt, GPS-es Transsylvaniában, világmárkák és európai színvonalú benzinkutak között, s csak mormogunk magunk elé – még akkor is, ha tudjuk, hogy a mégoly áttételes analógiák sugallata veszedelmes lehet.

A Székelyföld határát minden bősz tiltás, buzgólkodó ellenkezés dacára táblák jelzik a napos-holdas székely címerrel és rovásírással, büszkén emlegetik, hogy a latin eredetű siculiból a sic jelzés nemzetközileg elfogadottnak számít (hajh, ha ilyen egyszerű lenne! – villan át rajtam). Mégis – már idehaza – hallom, hogy tényleg bejegyezte a román hivatalosság a „székelyföldi termék” márkanevet. Dénes bátyám, agyagfalvi házigazdánk mindenesetre magától értetődő természetességgel, kevés szóval, de annál meggyőzőbben emlegeti „a székely nemzetet” az igen erős székelyföldi regionális identitás népi bizonyítékaként. A Ceausescu-rendszer vége óta ezer meg ezer sorstársával egyetemben a fél világot, de legalábbis a régi Magyarországot jó székely szokás szerint bejárta. A nyughatatlan, mozgékony székely vér vitte az ácsmestert Budapestre éppúgy, mint a Dunántúlra, de külországba és Erdély más vidékeire egyaránt. Dénes bácsi – markáns, férfiasan szép idős arc – úgy véli: jellegzetesen átmeneti, „várandós” korban élünk, az igazi változásoknak tán éppen csak a hajnalán, minden gyötrelmünk mélyén ez rejtőzik. Hogy aztán a belőle s övéiből sugárzó derűs nyugalom mélyén mi lappanghat, évezredek titkos tudása vagy a falu, a székely história szelleme, nem tudható. Meglehet, még hozzájárul egy és más: a tiszta, rendezett osztrák kisvárosokhoz megszólalásig hasonlatossá tett anyaváros, Székelyudvarhely látványa, a nagyságrendekkel megjavult utak, a szinte mesebeli kincsekkel csábító, varázslatos szellemi gazdagságú csíkszeredai antikvárium, a tavaly megnyílt, korszerű és gyönyörű, ezer százalékban mai és egykori székely hangulatot tükröző Borvíz- és Fürdőmúzeum vagy éppen a székelyderzsi erődtemplom szalonnaillatú népi fensége, amiről elmondható, hogy így vagy úgy, de mégiscsak a világörökség részévé tette Szent László királyunk legendáját.

Orbán Balázs is báró volt, akárcsak Apor Péter. Állítólag egyszer feltették neki a kérdést, báró létére ugyan miért utazik harmadosztályon. Mert nincs negyedik, válaszolta.
Az a gyanúm, ebben a mondatban kell keresni Erdély átváltozásaiban a mélyebb tartalmakat. Ha úgy tetszik, az állandóságot az újdonságokban. Évtizedek alatt sokféle erdélyi embert megismerhetett a Király-hágón túlra utazó. (Az áttelepülteket most hagyjuk!) Egyvalamiben nem különbözött érdemlegesen az újságíró-kolléga és a favágó, a halk szavú költő és a nagyhangú székely fuvaros, a hivatalnok és az eladó, a vásárhelyi orvos és a kolozsvári villanyszerelő: szívük szerint valamennyien harmadosztályon utaztak volna. Ahol, miként Tamási írja a Szülőföldem-ben, annyira más világ van, vidáman és elevenen csobog a székely beszéd, ahol a kétkeziek, az „egyszerű emberek” – megalázottak és megszomorítottak világa van.
E plebejus indíttatású erdélyi magyar szellemiségről legjobbjaink már értekeztek, elég, ha Németh Lászlóra és Cs. Szabóra gondolunk. Most, a transzszilván változások kellős közepén ezt kellene újra felfedezni. Mert megvan. Váltig. Errefelé nincs pesti aszfaltpökhendiség és undorító nagyvárosi parvenüség. Van dobozos sör, de nincs úrhatnám kivagyiság, van internetkávézó és pláza és croissant, de nincs éneklő hangsúlyú „nem mondod!!!” és „nem semmi!” – van mindenféle multikulti és nyugatiasság (egyre rohamosabban), de nincs (vagy csak alig van) „leparasztozó”, öregeket, rosszul öltözötteket, „vidékieket” látványosan lesajnáló, felületes, ember- és nemzetidegen, végletes és végzetes konzumidiotizmus, még félműveltnek sem nevezhető sznobéria.

A csíkszentimrei mofettákhoz az alig tíz kilométeres távot jó negyven perc alatt lehet megtenni, az út állapota itt még a Conducator idejét idézi. A rossz komfortkondíciók miatt a falu és környéke egyelőre képtelen kihasználni a gyógyító hatású, a föld alól itt is, ott is feltörő gázokat. Jókötésű székely fiatalember magyarázza igen szakszerűen, mi mindenre s hogyan is volna szükség ahhoz, hogy látványos, nagyszabású és jól jövedelmező vendégcsalogató egészségügyi centrum jöhessen itt létre. Annyira kerek a koncepciója, annyira kidolgozott, körültekintő és alapos, amit felvázol, hogy nem átallom megkérdezni, mégis mennyi esélyt lát arra, hogy mindez valaha – és mikor? – meg is valósulhat. Furcsa dolog történik. A legény elmosolyodik, elnéz valahová messzire, azután mintha nem is nekem mondaná, erős székely nyelvjárásban így szól: „Ájsze megcsináltunk mi már sok mindent! Erőst hiszem, meglesz ez is.”
Meglehet, ennyi az egész.