Nem beszél mindenki salgótarjáni tájszólásban

Kényelmes megoldásnak tartom, hogy a magyarországi cigányokkal összefüggő vagy összefüggésbe hozható és hozott események kapcsán a cigányság részéről csak a jól ismert hangok hallatszanak, a „cigányság álláspontjának” (ha egyáltalán létezik ilyen) csupán egy nagyon szűk keresztmetszetét adva, ám a magyarok dolgát rendkívüli módon megkönnyítve, előre csomagolt, megszokottságuk miatt könnyen emészthető – semmitmondó vagy épp feszültséget keltő – válaszokat biztosítva számukra.
Úgy döntöttem, leírom a véleményemet, mert bár politikailag függetlennek tartom magam, cigányságom miatt mégis akarva-akaratlanul érintett vagyok abban, ami Magyarországon jó ideje történik, vagyis nem történik. Az, hogy nem szolgálok ki senkit és semmilyen politikai eszmét, nem határozatlanságomnak, fiatalkoromból adódó nyegleségemnek és felelőtlenségemnek tudható be, hanem egyszerűen annak, hogy nincs a magyar politikai palettán olyan párt vagy irányzat, amelynek értékrendje akár csak közelítene is az enyémhez. Az elkövetkezendőkben ebben az írásban (mint életem minden területén) a cigány– magyar ellentétpár alkalmazásától éppúgy eltekintek, mint a roma szó használatától. Ennek öszszetett okai vannak. Egyrészt úgy vélem, hogy a magyarországi cigányok – így én is – magyarok. Magyar állampolgárok, akik hatszáz, illetve háromszáz éve itt élnek.
A roma szó alkalmazása pedig az én olvasatomban a politikai körök álkorrektségének és látszatintézkedéseinek egyik újabb – szerintem felesleges és erőltetett – formája. Ezt a népnevet az országban már nagyon régóta pejoratív jelzővé degradálták, így jót tennénk vele, ha megpróbálnák társadalomtörténeti és szerkezeti áttekintésben, tudományos és humánus igényességgel, a lehető legsemlegesebben használni. A cigánybűnözés fogalmát azonban nem csak emiatt nem vagyok hajlandó elfogadni. Elvi kérdés, hogy nem teszek minőségbeli különbséget bűn és bűn között, és azt sem gondolom, hogy a bűnözés, a bűnösség Magyarországon a cigányság „előjoga”. Amikor pedig arra kérnek minket, roma értelmiségieket (nevetséges kifejezés), hogy határolódjunk el a bűnöző cigányoktól, azt nonszensznek tartom, és nem is foglalkozom vele érdemben.
A magyarországi cigányság nem homogén. A vele kapcsolatos általános megállapítások már csak emiatt is leegyszerűsítők és pontatlanok. Egy népcsoporttal kapcsolatban az indukció elvét alkalmazni kényelmes, de mindenképp primitív megoldás.
Ma már nem tudunk mit kezdeni olyan, korábban még egész jól működő fogalmakkal, mint amilyen például a hungarustudat volt. Persze történészhallgatóként pontosan tudom, hogy nem szabad összemosni különböző történelmi korszakokat, és kontextusukból kiragadni történelmi fogalmakat, hogy aztán pillanatnyi igényeinknek megfelelően használjuk őket. Jó ideje minden fronton küzdenek és minden lehetséges fórumon tesznek is az ellen, hogy egy ilyenfajta, működőképes és megélhető idetartozás-tudat alakuljon ki a cigányság részéről, és egy befogadó attitűd a nem cigányok részéről. Ennek megakadályozásában cigány és nem cigány politikai és közéleti szereplőknek és a médiának egyenlő részt tulajdonítok. Teljesen egyértelmű. Ebből élnek.
A Cozma-gyilkosság idején arról cikkezni, hogy Marian Cozma jelenthette volna a magyar és a román nép közötti hidat, amelyet a cigányok (sic!) leromboltak, mindenkire nézve lekicsinylő. Nem arról volt inkább szó, hogy a Balaton-parti behajtók egy csoportja (cigány és nem cigány tagokkal) összetűzésbe keveredett egy szórakozóhelyen az ott ünneplő kézilabdázókkal, és sajnálatos módon ez tragédiával végződött? Ha a trianoni traumát egy-két sportoló átigazolásával fel lehetett volna dolgozni, akkor már réges-régen mindenki boldog lehetne. Engem ekkor az egyetemen kétszer is ért váratlan kérdés, kérés. Először, amikor egy Franz Kafka-elbeszélés kapcsán (germanisztikát is hallgatok) valaki megkérdezte tőlem, hogy miért történt a veszprémi gyilkosság. Kínomban (és mert elég szarkasztikus vagyok) nem tudtam mást válaszolni, mint hogy „Nem értem oda”. Szerencsére nevettek néhányan, én azonban nem tartottam túl viccesnek a helyzetet. Ha jól emlékszem, nem állítottam meg senkit, hogy számon kérjem rajta például a móri mészárlást. Akkor vesztettem el végképp a humoromat, amikor aznap felhívott egy csoporttársam azzal a kéréssel, hogy találkozzunk, mert – idézem – neki megingott a hite. Azt hittem, van annyira értelmes, hogy nem kell majd visszacsábítanom a nem minden cigány gonosz klubba. De sajnos ezt kellett volna tennem. Megittam a teámat, és elköszöntem tőle. Fogalma sincs, hogy mekkora terhet tett a vállamra. Nem is sejti, milyen az, hogy az ember még a barátai előtt is egy egész népcsoportot képvisel.
Nem sokkal ezután az Országos Tudományos Diákköri Konferencián megkaptam a Magyar Történelmi Társulat különdíját. Nem egy ember mondta nekem utána, ugye tudom, hogy ezt csak a jelenlegi feszült helyzetnek köszönhetem. Annyira rosszulesett, hogy majdnem elhittem, ez így van, de aztán szerencsére sikerült meggyőznöm magam: a díj elnyerésében talán lehetett némi szerepe egy magyar nyelvre még le nem fordított XVI. századi forrás feldolgozásának is. Folytathatnám még a példák sorolását – nem csak a saját életemből –, de nem azért írok, hogy lelkem virágoskertjét együtt izzadva gyomláljuk az olvasókkal. Megelégeltem, hogy a cigányság bevetésével akarják elterelni a figyelmet az ország siralmas gazdasági helyzetéről és egyre kínosabbá váló nemzetközi megítéléséről (nagyon fontos, hogy ez a folyamat már a cigányok elleni merényletek előtt elkezdődött, de utólag majd könnyű lesz a cigányokra fogni ezt is).
A nem fenntartható foglalkoztatási programok és a magyar oktatási rendszer a legkevésbé sem kedvez a cigányság integrációjának. Az a furcsa, hogy meg vagyunk lepődve, miközben a szocializmus negyven esztendeje alatt jóformán semmi nem történt az oktatásban a cigányok felzárkóztatásának érdekében.
A homogén cigány osztályok az 1961-es párthatározat következtében jöttek létre, átmeneti jelleggel. Az átmenet tartósnak bizonyult, ugyanis 1962-ben hetven ilyen osztályt hoztak létre, 1963-ban kilencvennégy, 1974-ben száznyolcvanegy volt a cigány osztályok száma. A cigány gyerekek aránya a fogyatékosok számára létrehozott osztályokban, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1998-ban elérte a 94 százalékot. A dél-dunántúli megyékben 1997-ben az arány 67,9 százalék. Ez irreális és ijesztő.
Az sem mindegy, hogy hol lakik az ember. Egy 1987-es vizsgálat szerint például a Dél-Dunántúlon a teljes népesség 20,9 százaléka élt ezer fő alatti kistelepüléseken, ugyanezen a területen ez a cigányok 52,5 százalékára volt igaz. Ez is a szocializmus mesterséges területsorvasztásának következménye. A megüresedő, gazdasági szempontból halálra ítélt településekre beköltöztek a cigányok, akik addig még ott sem lakhattak.
Még egy-két mondatot szánjunk „a cigányok nem dolgoznak” kérdéskörre. Az 1893-as összeírásból kiderül, hogy a történelmi Magyarország területén 274 ezer cigány élt, és bizonyíthatóan dolgozott 60 ezer. Ha ez nem is oszlott el egyenletesen, akkor is elmondható, hogy majd minden családban dolgozott valaki. 1971-ben az aktív keresők aránya a teljes férfinépesség körében 87,7 százalék, a cigányság körében 85,2 százalék. 1993-ban ugyanezt vizsgálva a teljes népesség körében 64 százalék, a cigányságot tekintve 28,6 százalék az arány. A csökkenés oka elsősorban a már említett rendkívül „hatékony” szocialista oktatáspolitikában keresendő. A szakképzetlen munkaerőre már nem volt akkora szükség a rendszerváltás után.
Sokat tudnék még írni arról, hogy szerintem miért alakult így a helyzet, ahogyan most fest. Azt akarom, hogy tudják, nem minden cigány beszél salgótarjáni tájszólásban, sok cigány szomorú, és nem bosszúszomjas, és sokakat kezd fárasztani az örökös mellébeszélés.
Ám amíg az emberek, a kibeszélő- meg Győzike-show-kat és egyéb színvonalas celebgyártó műsorokat nézve dühönghetnek a cigányok miatt, vagy széles mosollyal nyugtázhatják velük szembeni felsőbbrendűségüket, addig nem tűnik fel nekik egy csomó dolog. Például, hogy noha az ország annak idején a legjobb kondíciókkal csatlakozott az Európai Unióhoz, mára minden velünk egyidejűleg (sőt sok utánunk) csatlakozott államnak jobbak a gazdasági mutatói. Sok kis elrejtett mondat tartja forrásban az üstöt. Például amikor a híradóban úgy tudósítanak a kislétai temetésről, hogy az rendbontás nélkül zajlott, akkor mire gondolhat az egyszerű földi halandó?
Számtalanszor bebizonyosodott a történelem során, hogy a mesterségesen felgyorsított társadalmi folyamatok mindig indulatokat szülnek. Ma mindenki gyors válaszokat és megoldásokat vár, de a legtöbben nem tudnak jól kérdezni, és nem látják a tényleges problémákat sem. Belátást, emberséget kicsikarni nem lehet. Abban is bízni lehet csupán, hogy ezek a fogalmak mindig jelenteni fognak valamit.

A szerző egyetemi hallgató