Nyugalom a Hernádon

Menjünk a Hernádra! – mondtuk barátaimmal, miután eldöntöttük, hogy idei egyhetes táborozásunkat kenuk és evezők társaságában fogjuk tölteni. Sokat nem tudtunk a Kárpátokból eredő, állítólag gyors és kanyargós folyóról, s induláskor is szinte csak annyit: a magyar szakasz tetején, Hidasnémetinél fogunk vízre szállni, és ha jók vagyunk, a Sajón át eljutunk egészen a Tisza-tóig. Szereztünk egy térképet és egy útvonalleírást, bár utóbbiban kevésbé bíztunk, egy helyen Csehszlovákiát említett…
A térkép által ajánlott túrakezdő helyet alkalmatlannak ítéltük a Pestről lehúzott csónakjaink vízre tételére, de felfedeztük, hogy van egy erre megfelelő pontja a falun átfolyó, majd pár száz méter után a Hernádba ömlő Szártos-pataknak. Nem sokkal később már csak ékezet és t betű nélkül emlegettük, hiszen bár az eleje az előzetes vizsgálatkor biztatónak tűnt, később tucatszor kellett megállnunk, hogy a fákkal és szeméttel elbarikádozott utat megtakarítsuk, olykor még baltát és fűrészt is használnunk kellett. Nem mondom, nagyon nem bántuk, izgalmas volt, de az olvasóknak mégiscsak azt ajánlom: a Hernádon keressenek egy jó helyet, vagy a négy folyamkilométerrel lejjebb lévő, hernádszurdoki keresztgát alatt tegyék vízre csónakjukat, megúszva ezzel az átemelést.
Amit egyébként mi is letudtunk azzal, hogy a gát mellett táboroztunk le estére, így lett az átemelésből kikötés. Itt láttunk először fekete gólyát, s később számos más madarat is: bakcsót, jégmadarat, gyurgyalagot, bölömbikát, parti lilét, szürke- és vörösgémet. Azt mondjuk nem gondoltuk volna, hogy a mi kis vízi „állatkertünkbe” tehenek is kerülnek majd, pedig így volt: Berzéknél egy egész csorda fürdőzött a Hernádban, s mivel annyira nem voltunk bátrak, hogy közéjük hajtsunk, meg kellett várjuk, míg kicammognak a vízből.
Maradva az állatoknál: a vízi túrák nagy előnye, hogy lehet horgászni, s mi ezt ki is használtuk. Nem fogtunk nagy halakat, kisebb keszegek, domolykók és paducok akadtak horogra, de azokból rengeteg, ráadásul különösebb megerőltetés nélkül: ahogy bedobtuk a botot, már vitte is le az úszót az áldozat. Így aztán az amatőrök is hamar beletanultak a szakmába, s több „Életem első hala” című kép is készült. No meg az is hozzá tartozik, hogy egy kis hajnali pecázást követően – meg a halak megpucolása és megsütése után –, nem rossz dolog azzal kelteni a társaság másik részét, hogy kész a halreggeli.
Mindenesetre a Hernád gyönyörű, a táj szépsége mellett igazi értékét – legalábbis nekünk, fővárosból érkezőknek – a csöndessége adja. Ha az ember reggel kiül a partra, ha napközben felnéz a csónakból, vagy ha este az égre pillant, ugyanazt érzi: nyugalom van. Eltűnnek mindennapi gondjaink, nem halljuk a fogalom zaját, maximum szúnyogok zümmögnek a fülünkbe. Ráadásul a víz is bőven elég meleg ahhoz, hogy kellemesen fürdőzhessünk benne. Magát az evezést a sokszor felbukkanó zátonyok és az oldalról belógó fák teszik izgalmassá, utóbbiak alá mindig be akar sodorni az ár, esetünkben kétszer nyert a természet (értsd: beborultunk). Valamennyit levon az egész szépségéből, hogy a magyarországi szakaszon négy helyen is van átemelés, azaz egy vízi erőmű miatt ki kell pakolni a csónakokat, továbbvinni mindent a szárazföldön, majd a gát alatt újra bepakolni. A legérdekesebb a bőcsi duzzasztónál volt, ahol csak egy szabályzat felolvasása és a társasággal való elfogadtatása után mehet tovább az ember. Ráadásul az erőmű után még van egy kisebb zúgó is, mi nem kockáztattunk, egy kötél segítségével engedtük le a csónakokat rajta.
A hernádi evezéshez kötődően meg kell emlékeznem két vízparti faluról is. Elsőnként Gibártról, ahova késő délután betérve kérdeztünk meg egy horgászt – aki egyébként nem szereti a halat, csak hobbiból pecázik –, hogy merre találunk boltot. Kiderült, az ottani már zárva van, de a fiát – akit a helyi tájszólás alapján inasnak hívott – beszervezve, átvitt minket egy közeli városba, majd pálinkájából is adott egy üveggel, vizet hozhattunk tőle, s közben élettörténeteit mesélte. Egy ponton arról is szó volt, hogy kölcsönadja a kocsiját a vásárláshoz… Közben láttuk a szépen rendben tartott falut is, amihez ilyen téren hasonlít az 1241-es csatáról híres Muhi is. (Ez már a Sajónál található, ennél tovább nem is jutottunk, a Tisza-tóról már gyakorlatilag az első napi kalandok után lemondtunk.) Muhiba hasonló célból tértünk be, a „centerben” a pesti szemnek már teljesen ismeretlen fagyis kocsi fogadott, a kocsmában pedig a helyi sörivó bajnok, Töki mesélte kalandjait. Két sztori között odaszólt a kocsmárosnak: „Marika, adj még egy sört! Tudod mit, adj egy alátétet is.” Mire Marika: „Unicum jó lesz?”
Egy vízi túrán tehát élményeket nem csak kenuzás közben lehet gyűjteni, egy falura ugyanúgy rá lehet csodálkozni, mint a felettünk elszálló fekete gólyára. A Hernád remek választás volt, gyanús, hogy nem utoljára voltunk ott.