Pars rontott az osztályzaton

Két éve az oszakai világbajnokságon két ötödik hely Pars Krisztián (kalapácsvetés) és Máté Gábor (diszkoszvetés) jóvoltából, a pekingi olimpiáról Pars ezüstérme – amire még mindig várnia kell a fehéroroszok elhúzódó doppingügye miatt – és Fazekas Róbert (diszkoszvetés) nyolcadik helye volt atlétáink mérlege, akik a múlt heti berlini vb-n a sérült Máté és Fazekas nélkül is hozták az „átlagot”: Pars negyedik, diszkoszvetésben Kővágó Zoltán hatodik lett. Az idén a vb-ig veretlen, világranglista-vezető kalapácsvetőnk eredményének természetesen nem örültünk, és ezzel még árnyaltan fogalmazunk, ugyanakkor pozitívum, hogy ha egy-két szinttel lentebb is, többen magukhoz képest kiváló teljesítménnyel rukkoltak ki a tizenegy fős csapatból.

Hányas osztályzatot ad a válogatott teljesítményére? – kérdeztük Dornbach Ildikó szakmai igazgatót még a berlini Olimpiai stadionban, miután az utolsóként érdekelt versenyzőnk, Papp Krisztina 14. lett az 5000 méter döntőjében.
– Négy és felest.
– No de a célkitűzés egy érem és egy pontszerző hely megszerzése volt, és az érem nem jött össze!
– Ezért adok csak négy és felest. A hiányzó felet Pars Krisztián levette. Az ő itteni szereplése egyébként személy szerint engem nem nagyon lepett meg. Ismerve a hátteret, sejthető volt, hogy ez a világbajnokság neki csakis a csodával határos módon állhat úgy össze, miként azt a közvélemény várja.
– Azért ez így felettébb talányos…
– Az idén speciális helyzetbe került. Sajnos a sérülése, a hasfalhúzódása miatt nem tudta elvégezni azt a mennyiségű edzésmunkát, amit el kellett volna. Gyakorlatilag folyamatos versenyzéssel tartotta magát formában, és a világbajnokságra így nem lehet felkészülni. Sem fizikálisan, sem mentálisan nem volt olyan állapotban, ahogy egy vb-n szükséges lenne, és itt a csoda nem következett be.
– Nézzük a pozitívumokat!
– Valójában mindenkivel elégedett vagyok, és Krisztiánt sem szándékozom bántani. Bár az atlétika alapvetően egyéni sportág, jó volt látni, hogy ez a fiatal, jó szellemű magyar csapat Berlinben valóban csapatként funkcionált, a versenyzőink tudtak egymás sikereiből meríteni. Természetesen ki kell emelnem Kővágó Zolit, aki rettenetesen mély gödörből kapaszkodott fel. Az athéni ezüstérme után motorbalesete volt, ami két évét elvette, és ezen nagyon nehezen tette túl magát. De most már folyamatosan lépeget előre. S itt van 110 gáton Kiss Dani is, akiről tényleg csak áradozhatok. Nem is emlékszem, mikor fordult elő, hogy magyar atléta országos csúcsot ért el világbajnokságon. Holott neki sem volt éppen optimális a felkészülése, hiszen márciusban még kórházban feküdt. Most pedig majdnem vb-döntőbe jutott. Ha az Achillese bírja a terhelést, még nagyon klassz dolgokra lehet képes.
– Jövőre a barcelonai Európa- bajnokságon mennyivel lesznek jobbak a kilátások?
– Tavaly négyéves olimpiai ciklusban kezdtünk el gondolkozni, és amit most láthattunk, az biztató a jövőre nézve. Biztos vagyok benne, hogy a 2010-es Eb-re jó néhányan beérnek a tehetséges fiataljaink közül, akik a londoni csapat magját alkothatják. Papp Krisztina már most döntőt futott 5000 méteren, női kalapácsvetésben az idén hatalmasat fejlődött Orbán Éva kevéssel csúszott ki a fináléból. De említhetem a gerelyhajító Olteán Csongort is, aki élete legjobb világversenyes szereplését produkálta, és most már igazán elhiheti, hogy neki is helye van a legjobbak között. Mert nagyon fontos lenne, hogy ebben a sportágban, ahol olyan nagy a konkurencia, mi, magyarok, akik alapvetően pesszimista beállítottságúak vagyunk, elhiggyük, a magunk szerény lehetőségeinkkel is lehet keresnivalónk.
– Ha a vb-n senki nem kerül még a legjobb harmincba sem, viszont Pars Krisztián nyer, jobb lenne a magyar atlétikának?
– Mivel a sportvezetés sajnos éremben méri a teljesítményeket, meglehet… Nekem viszont, mint szövetségi, szakmai vezetőnek fontosabb, hogy szélesebb alappal rendelkezzünk. S a versenyzőinknek legyenek egyéni sikereik. Most voltak ilyenek, de nem szabad leülnünk, és örvendezni ennek az állapotnak. Tovább kell mennünk ezen az úton, mert amerikai vagy jamaicai léptékű sikereket a kis Magyarország valószínűleg soha nem fog elérni, de a magunk mércéjével mérve jobbak és jobbak lehetünk.