Ha kétségeink támadnak afelől, vajon egy mai nagyváros életminőségének fokmérője-e, hogy van-e ott megfelelő metróközlekedés, akkor a héten zajló budapesti melegfesztivál apropóján megtudhattuk, hogy nem fokmérője.
Nádasdy Ádám professzor szerint legalábbis ma már ez nem így van. A rendezvénysorozat hétfői nyitóeseményén a homoszexualitását nyíltan vállaló író a Magyar Rádió riporterének kifejtette: az már a múlt, hogy egy nagyvárost aszerint ítéljen meg a művelt Nyugat, vajha van-e ott közvilágítás, illetve csinos-e a sétálóutca. Avagy milyen a metró. Nem. Szerinte manapság az útikönyvek szerzői is elsősorban arra kíváncsiak, tartanak-e a környéken évenkénti büszke melegfelvonulást. „Örülök, hogy Budapest ebbe a ligába tartozik” – jegyezte meg az író.
Ami azt illeti, mondhatta volna korábban is. Ha belegondolok, hány százmilliárd forint kiadásától kímélte volna meg az adófizetőket, ha erre a tényre a professzor idejében felhívja a főpolgármester figyelmét, ez a megállapítás mindenképpen elkésettnek tekinthető. (Azt hiszem, olcsóbban megúsztuk volna a világváros-építést, ha évenként nem egy, hanem két melegfelvonulást is tartanak, de eközben nem szerencsétlenkednek a fúrópajzzsal naphosszat.) Kiderült tehát, Demszky Gábor múlt századi álmokat kerget, amikor – nem kis részben a projekten csüngő baráti piárcégek és egyéb fővárosi légvárépítők örömére – metróalapítóként akar bevonulni Budapest évkönyveinek lapjaira. Hogy ezek után mégis megátalkodott maradiként fog, eztán nem csodálkozhatunk.
*
Elsősorban tehát némi csalódást éreztem e mondatok hallatán. Másodsorban viszont megdöbbentem. Noha a civilizált és a barbár világ közötti éles határvonalat kijelölő efféle felosztás eddig sem volt idegen a belterjes értelmiségi szalonokban, rá kellett ébrednem, hogy itt valami többről van szó. Világpolitikáról.
Mert kevésbé szellemes formában ugyan, de tulajdonképpen ugyanezt nyilatkoztatta ki tizenhárom ország budapesti külképviselete is pár nappal korábban. Múlt pénteki közleményük támogatásukról biztosítja a budapesti melegfelvonulás résztvevőit, és dörgedelmesen megjegyzi: „Valamennyi kormányt arra ösztönzünk, hogy biztosítsák, sem a szexuális irányultság, sem a nemi identitás ne képezhesse büntetőjogi elmarasztalás alapját.”
A bátor budapesti kiállás értékét csökkenti, hogy ismereteim szerint az ilyesmi Magyarországon nem képezi büntetőjogi elmarasztalás alapját. De hogy el ne sikkadjon, mely országok is tekinthetők ma a civilizált világ részének, íme a budapesti nyilatkozók: Egyesült Államok, Ausztrália, Csehország, Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Franciaország, Hollandia, Kanada, Németország, Norvégia, Spanyolország, Svédország és Szlovénia.
A nyilatkozatot egyébiránt Nagy-Britannia budapesti nagykövetsége hozta nyilvánosságra pénteken. Emiatt gyanítható, hogy nem kis részben az Egyesült Királyság budapesti missziójának állhatatos szervezőmunkája van a közös fellépés hátterében.
Ez viszont cseppet sem lenne meglepő. Pár hete Nagy-Britannia külpolitikájának immár hivatalosan is fő célkitűzései közé tartozik, hogy támogassa a külföldi melegmozgalmakat. Ahogy a londoni The Times napilap, amely „vitatottnak” nevezi az elképzelést, augusztus 16-i számában tudósít: „Az olyan országokban, mint például Jamaica, ahol a homoszexuális cselekményeket hosszú börtönévekkel büntetik, vagy Nigéria, ahol halálbüntetést is vonhatnak maguk után, a brit külképviseleteket arra bátorítják, hogy »támogassák a haladást« a melegfelvonulások és a helyi aktivisták jogi fellépésének finanszírozásával. A Brit Nemzetközösség országainak megcélozásán kívül a »rózsaszín diplomácia« ki fog terjedni Kelet-Európára, ahol a melegek brutális támadásokat szenvedtek el szélsőjobboldali csoportoktól.”
Talán nem merész a feltételezés, hogy Magyarország inkább ez utóbbi csoportban szerepelhet. Így bármennyire is derűlátó Nádasdy Ádám nyilatkozata, Londonból nézve úgy fest a világ, hogy Budapest nem tartozik ugyanabba a ligába, mint Bécs, és itt a jelek szerint, bizony, támogatni kell a „haladást”.
Tehát erre a célra a brit külképviseletek pénzt is kapnak, ahogyan azt a The Times cikkírójának megerősítették meg nem nevezett tisztviselők. A célkeresztbe került országok között pedig „ultrakonzervatív” államok is szerepelnek – mint például Irán.
Édes jó istenem… Szinte hallom, ahogy egy szép nyári reggelen, amikor London értesíti a követségeket az új irányelvről, előtör a munkájukat komolyan vevő brit diplomaták lemondó sóhaja mondjuk Teheránban, Kabulban vagy éppen Nigériában. Vajon kinek juthat mindez eszébe, miközben a Nyugat épp elveszíteni látszik történelmi és technológiai előnyét a Kelet népeivel szemben? Amikor egy elhibázott és bűnös háborúban épp súlyos vereséget szenved Afganisztán hegyei között, valamint Irak és Pakisztán politikai felfordulásában? Amikor a társadalmainak gerincét adó és évtizedek óta szisztematikusan gyengített középosztályát épp megroppantja a pénzügyi világválság? Miért gondolja úgy London (és Washington), hogy ez lenne az egyik legfontosabb kérdés?
Ha a politika az abszurd felé veszi az irányt, nem mindig lehet világos választ találni. Ám a „haladás” szó használata itt is árulkodó lehet. Sok esetben, amikor politikusok és diplomaták leírják ezt a szót, sejteni lehet, hogy a józan ész helyébe lép az ideológia, a valóság iránti alázat helyett pedig megjelenik a dölyfös felsőbbrendűségi tudat.
A The Times cikkéből arra lehet következtetni, hogy a brit diplomáciai kezdeményezés egyik motorja a nyíltan homoszexuális Chris Bryant, a brit külügyminisztérium egyik államtitkár-helyettese. (Hogy a kezdeményezésben nem szerepel Izrael, ahol pár héttel ezelőtt nem kővel és tojással, hanem lőfegyverrel támadtak a melegekre, talán nem annak tudható be elsősorban, hogy Bryant tagja a Munkáspárt Labour Friends of Israel nevű Izrael-lobbijának. Elképzelhető, hogy itt a brit diplomácia hagyományosan óvatos megközelítése kerekedett felül, tekintve az országnak a térségben játszott történelmi szerepét. Kérdés persze, hogy miért nem mérvadó ez az érzékenység más esetekben.)
Az egykori anglikán pap a blairi „új” Munkáspárt „felfedezettje”, a kilencvenes évek elejétől dolgozik a pártnak, 2000 óta a Labour parlamenti képviselője, külügyminisztériumi posztját 2009 júniusától tölti be. Leginkább két ügy miatt lehetett a nevére bukkanni a lapokban az utóbbi időben – egyik sem tűnik túlságosan „haladó” kezdeményezésnek. 2003-ban a sajtó rálelt Bryant szexhirdetésére, amelyet egy társkereső internetes melegoldalon helyezett el alsónadrágban készült fotó kíséretében. Pár hónappal ezelőtt pedig kiemelt helyen szerepelt a brit képviselők költségtérítési botrányában, mivel három esztendő alatt, vitatott indoklással, 92 ezer fontot vett fel lakhatási költségeire, és további tízezreket igényelt hasonló célra.
Ez utóbbi persze meglepőnek tűnhet egy olyan képviselőtől, aki szocialista elhivatottságát hangsúlyozza, és tagja a munkásosztály ügyének előmozdításán serénykedő értelmiségi szalonnak, a Fabianus Társaságnak (Fabian Society). Bár elképzelhető, hogy épp Bryant tevékenysége révén válnak érthetővé George Orwell szavai, aki a fabianusokat ostorozva ekképp írt a jelenségről A wigani móló című könyvében:
„…a legtöbb középosztálybeli szocialista, miközben elviekben az osztály nélküli társadalomért sóvárog, ragasztóként kapaszkodik társadalmi presztízse töredékeibe. […] Néha ránézek egy szocialistára – az értelmiségi, röpiratszerző típusú szocialistára, pulóverében, borzolt hajával és Marx-idézeteivel –, és azon tűnődöm, mi az ördög motiválhatja valójában. Gyakran nehéz elhinni, hogy bárki iránt érzett szeretete, különösen nem a munkásosztály iránt érzett szeretete, mert hozzájuk mind közül neki van a legkevésbé köze. Sok szocialista mélyben megbúvó indítéka, úgy hiszem, egyszerűen a rend utáni beteges vágy. A dolgok jelenlegi állapota nem azért bántja őket, mert lehetetlenné teszi a szabadságot, hanem azért, mert rendetlen; ők alapvetően a világot olyasvalamire szeretnék leegyszerűsíteni, ami egy sakktáblára hasonlít. […] Az igazság az, hogy sok olyan ember számára, aki szocialistának vallja magát, a forradalom nem tömegek mozgalmát jelenti, amely mellett ők is elköteleznék magukat; [inkább] olyan reformok sorát jelenti, amelyeket »mi«, az okosak erőltetünk majd »rájuk«, az alsóbb rendekre.”
Az angol kezdeményezés abszurditása most nyilvánvaló lehet mondjuk az iszlám országok brit nagykövetségein, de politikai érzékenységet sért Magyarországon is. Ez a követségi nyilatkozat ugyanis a lehető legrosszabb időben született. Nem hiszem, hogy bárki ép ésszel helyesnek tartaná, ha valakit csak azért aláznak meg vagy közösítenek ki, mert az azonos neműekhez vonzódik – függetlenül attól, hogy az illető normális állapotnak vagy devianciának tartja a homoszexualitást. A szólásszabadság tiszteletben tartásának jegyében azt is megkockáztatom, hogy még a legkonzervatívabbaknak sem kellene ricsajozniuk, ha a mégoly betegesnek tartott homoszexuálisok demonstrálni szeretnének, amennyiben felvonulásukkal nem sértik a közízlést és a közszemérmet. (Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a hazai felvonulók, mint a világon mindenütt, sajnos sértik, mert nem tudtak még elszakadni a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrájának öncélú provokációitól – pedig erre nagy szükség lenne épp a saját méltóságuk érdekében.) A legnagyobb gond az, hogy 2006-ban Budapesten súlyos jogsértésekre került sor az utcán tüntetőkkel szemben, és azóta az egyre népszerűtlenebb kormány folyamatosan önkényeskedik a gyülekezési jogukat gyakorlókkal. Mindehhez azonban sem a brit, sem pedig az amerikai követségnek évek óta egy szava sem volt, pedig úgy hiszem, csalódottsága ellenére a konzervatívok többsége ma sem a Coca-Cola hazájaként tekint mondjuk az Egyesült Államokra, hanem mint olyan országra, ahol egykor a szólásszabadságot garantáló nagyszerű alkotmány született.
Éppen ezért ez a jelenlegi kiállás lehetetlen helyzetbe hozza a magyar melegeket is: kivételezett kaszttá teszi őket olyan politikai helyzetben, ahol mások jogait az állam igyekszik korlátozni. Mindez a legkevésbé segíti elő a meleg honfitársaink iránti együttérzés felkeltését.
A másik gond, hogy amikor „melegjogokat” emleget a fabianus propaganda, nem csupán a melegek elleni gyűlölet letörését érti rajta, hanem rendszerint az azonos neműek közötti tartós kapcsolat egyenjogúsítását a házasság intézményével. Ez pedig egészen más ügy, és hogy mennyire nincs egyetértés róla, azt jól mutatja, hogy az Egyesült Államokban – abban az országban, amelynek ügyvezető budapesti nagykövete, illetve nyíltan homoszexuális sajtóattaséja az egyik legaktívabb a magyar melegek melletti kiállásban – az utóbbi évtizedben a férfi és a nő között kötött házasság intézményét védő törvények születtek a szövetségi államok majd mindegyikében. Legutóbb épp az innen liberálisnak gondolt Kaliforniában, Hollywood államában is. Sokak számára nyilvánvaló ugyanis, hogy az a társadalom, ahol az állam nem támogatja kiemelten, és nem fogadja el normaként a népesség reprodukcióját elősegítő intézmény fennmaradását, valamint nem tekinti megvédendőnek a hagyományos családot, súlyos gondoknak néz elébe. (Itt pedig már nem csupán a „melegházasságról” van szó, hanem a hagyományostól eltérő, mondjuk poligám kapcsolatok törvényesítéséről vagy az ideiglenes kapcsolatok propagálásáról, amelynek sikeréről a gyermeküket egyedül nevelő anyák hada tanúskodik.)
Ideig-óráig persze pótolható a népességfogyás a bevándorlás elősegítésével, de ennek fenntarthatóságáról talán épp a brit választókat kellene megkérdezni.
Mindezek miatt álszent dolog a felvilágosultság és a haladás jegyében fellépni külföldön – egyébiránt az adófizetők dollárjaiból és fontjaiból megtámogatva – olyan programmal, amelyről otthon is éles társadalmi vita folyik.
Nem véletlen, hogy a „rózsaszín diplomáciában” sokak a XIX. század imperializmusának arroganciáját vélik felfedezni. Olyan kor dogmáját, amely a könyörtelen üzletemberek mellett sok-sok civilizátor hajlamú légvárépítőnek is utat nyitott, hogy katasztrofális társadalmi kísérleteket hajtson végre a lenézett bennszülötteken. A demokrácia exportja után tehát lendületet kapott az életmód- és a kulturális export is – szigorúan az Orwell által említett fensőbbségi tudat jegyében.
Ámbátor hiányzik a következetesség. Az ugyanis üdvözlendő, hogy a kulturális relativizmus dogmája szertefoszlani látszik, hiszen még e balliberális hittérítők is abból indulnak ki, hogy ők jobban tudják, mi a jó és helyes, mint a bennszülöttek. Hogy merrefelé kellene „haladnia” egy társadalomnak. Kár, hogy amikor felmerül például, hogy a hazai cigányság kultúrájának egyes elemei összeférhetetlenek a többségi társadalom elvárásaival, ugyanők egy csapásra viszszatérnek a múlt század antropológiai iskoláihoz.
Ilyen körülmények között nehéz lesz majd megmagyarázni, miért is ellenezzük, hogy mondjuk az Európába bevándorló mozlim sokaság legalizálja a többnejűséget, amelyet a Nyugat általában a nők megalázásának tekint.
Hiszen az is csak egy „más” jellegű kapcsolat.
leves
Mit ne tegyünk a húslevesbe? Ezek a zöldségek árthatnak az ízvilágnak
