Strauss Arabellája Zürichben

Miért állít saját kiadványának konkurenciát a nagynevű kiadó ugyanazzal a rendezővel? Nos, mindegy miért, kihozzák hát a második Arabellát is néhány hónapon belül. Azért firtatom a Decca eljárását, mert e zürichi közvetítésnek mindössze két erénye van – a számos hátrány, például a tartalékos férfigárda mellett.
Igen, Renée Flemingben van valami, hívhatjuk kisugárzásnak is, de a hölgy elsősorban és menthetetlenül amerikai. Gesztusaiban, hollywoodias félrebiccentéseivel tengerentúli díva, ám technikai felkészültségét nem lehet vitatni. Ott figyel a „Sie woll’n mich heiraten” duettben egy hosszú frázis, amelyet egy levegőre s ily mesteri dallamvezetéssel, gömbölyű csúccsal sohase hallottam. A „gyönyörű hangként” marketingelt Fleming szopránja bár gazdag, azért korántsem egyedülálló, középütt eléggé benyelt is. Összességében mégis figyelemre méltó nő a színpadon, aki centruma a történésnek – ami hiányzik belőle, épp a lányosság. Fleming már nagyasszony, s ez alapos zökkenőt okoz az álmodozónak ábrázolt Arabella megformálásában.
A fiúnak nevelt hugi, Zdenka hallatán pláne vörösre tapsoljuk a tenyerünk. Persze hálás szerep, mutatós, Lucia Popptól Anneliese Rothenbergerig sokan arattak benne. Julia Kleiter gusztusos lénye és finom lírája hozzájuk mérhető klasszist mutat. Az urak közül a Németh Lajos-i hősiességű Elemér gróf nagy poén – volna, ha nem harmadrangú hang szólna belőle. Az is a konyuló időt mutatja, hogy címlapra bír kerülni Johan Weigler, egy teljesen kialakulatlan, habár ifjú és snájdig tenorista. Ha rá osztották Matteót, mi történt a svájci elittársulattal e sorozat idején? Eperlevest ettek a mesterdalnokok?
Évekkel túl az Arabella-filmen Götz Friedrich és stábja sem erőltette meg magát: csupasz, nullcsillagos hotelszobabelső, majd neonlépcső a minimáltér. A szereplők ötlet nélkül topognak a lyukas zsebű bécsi grófcsalád kiházasítási történetében, amelybe a gazdag horvát földbirtokos, Mandryka lép majd Igaziként (angolul igazán vicces: Mr. Right), s így Arabella végre igent mond – a família túlélésére is. Csakhogy a mi Mandrykánk teljes tévedés, még ha Thomas Hampson hirtelen lemondása miatt cserélték is be 2007 nyarán. Mert a felvétel, ím, elkészült, érte teljes árat kérnek. A dán dandy, Morten Frank Larsen pedig szívtipróként, kifogástalan frakkcuccban és úgy érkezik, amilyen férfiról egy Fleming-féle Sunset Boulevard-i sztár sóhajtoz. Ám itt a Strauss komponálta komédia jellemei volnának mérvadók, s e partitúra szerint épp nem borotvareklám arc az Igazi, hanem csapongó dúvad, aki dramatikusan és bőgve mesél, aki erőszakos és rapszodikus, de váratlanul bukkan fel könnyekig ható szentimentalizmusa is. Az operatörténet egyetlen medvetámadását csak ő tudja elénk játszani, ám ahogy elhunyt feleségét említi, vagy ahogy a lánykérést megejti, annál szebb deklamálás nem jut baritonnak.
Larsen mindennek ellentéte, de Götz Friedrich róla nem tehet. Ő már kilenc éve aluszik ekkor, miként a bonmot szerint a nagy Homérosz is néha – a zürichiek igényessége pedig jelen esetben.
(R. Strauss: Arabella – Decca, DVD, 2008.)