Tóth Evelin és az Énekek éneke

Nem sok énekes mondhatja el a világon, hogy Hamid Drake, „a dzsesszdob Buddhája” közös zenélésre hívja, sőt, még azt is felajánlja, hogy közreműködik az első lemezén. Tóth Evelint leginkább a Mediawave fesztivál közönsége ismerheti, s bár Velencébe jár utcazenélni, itthon szeretne saját útra lelni. Néhány hete megjelent debütáló albuma Csókoljon meg címmel többek között az ószövetségi Énekek éneke témáját dolgozza fel.

Évek óta vállal szerepet alternatív együttesekben, énekel a harmadik lemezére készülő Ektar Quartettben, tagja a Hólyagcirkusz társulatának, Tóth Evelin mégis csak most látta elérkezettnek az időt arra, hogy énekesnőként önállóan is kilépjen a nyilvánosság elé. A Csókoljon meg… című lemez karakteres névjegy, dél-indiai, szefárd és népzenei ízekkel, semmilyen kategóriába nem sorolható összhatással, és olyan közreműködőkkel, mint a magyar etnodzsessz külföldön is legelismertebb művelője, Dresch Mihály, kvartettjének bőgőse, Benkő Róbert, Fassang László orgonaművész, Lantos Zoltán, és nem utolsósorban Hammid Drake. A végeredmény ugyan nem emészthető könnyen, de annál felszabadítóbb a bátorság, amivel Tóth Evelin a zene legmélyebb rétegeibe utaztatja, s hol felemeli, hol borzongatja a hallgatót.
– Elvégeztem a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolát, komolyzenei képzést kaptam tíz éven át, naponta három-négy órát énekeltünk – magyarázza az alapokat rögtön az elején, s így máris érthetővé válik az a magabiztosság, amivel akár a lemez egyetlen felvételen belül is több stílus között mozog; a folktól az operán át a dzsesszig. – Az iskola arra nevelt, hogy egyként működjek a nagy egészben, meg sem fordult a fejemben, hogy szólóénekes legyek. Kacérkodtam a musicalénekléssel, de onnan azzal tanácsoltak el, hogy túl karakteres a hangom. Érdekelt a művészettörténet is. Úgy éreztem, ha figyelek, mutatja majd magát az út, merre menjek. Végeztem a bölcsészkart, évekig nem énekeltem egy hangot sem. Lezártnak hittem ezt a fejezetet. A hiány ébresztett rá, hogy az éneklés az életemnek mennyire fontos része – meséli a kezdetekről. Tóth Evelin végül nem a klasszikus utat választotta. Nem jelentkezett sem a dzsessztanszakra, sem más iskolába; túl akart lépni azon, amit a klasszikus képzésnek hála már megkapott: a kész formákon. – Magam akartam megtalálni a saját hangomat – mondja. – Meggyőződésem, hogy ahogy általában minden, az éneklés, s hogy a hangjával ki mire képes, fejben dől el. Amíg nem énekeltem, csak töltekeztem, és dolgozott bennem a vágy, hogy a hangok magját keressem – túl azon a vélt korláton, amit a magasság és a mélység jelent. Arra kezdtem törekedni, hogy a tartalom keresse a formát, a megfelelő hangot, amelyen megszólal, és ne fordítva – magyarázza.
A szemléletváltást egy találkozás idézte elő. Tóth Evelin megismerkedett egy Magyarországon élő indiai diplomata feleségével, és általa új világba csöppent: – Nem a tőle hallott énektechnika tökéletes elsajátítása érdekelt. Azt figyeltem, ez a semmi korábbihoz nem fogható zene mit okoz bennem. Párhuzamosan klasszikus zenei magánórákra jártam. A két világ közötti kontraszt hatására valami gát szakadt át bennem. Úgy kezdtem el gondolni a hangokra, mint bennem vándorló foszlányokra, amelyek bizonyos érzelmi állapotokra reagálva összeállnak. Megéreztem, hogy képes vagyok dialógusba kerülni velük, mintha kóbor lények volnának, s így jön létre a tulajdonképpeni megszólalás. Mélyen tisztelem azokat, akik a kitaposott keretek között képesek a kiválóságra, én azonban hangszínek, formák és stílusok helyett érzelmi állapotokat gyűjtök az eszköztáramba. Ha valaki a dolgok mélyére ás, végtére is ugyanazt találja – teszi hozzá.
Tóth Evelin – ha épp nem valamelyik velencei téren énekel szabad hangokat Szőke Szabolcs mellett – rendszeresen tart hangkereső kurzusokat Olaszországban, amelyeken amatőr énekesekkel, és olyanokkal foglalkozik, akik az érzelmeik kifejezéséhez szeretnének saját hangot találni. Valahogy úgy, ahogy első lemeze anyaga őt is megtalálta: – Nem volt a választásban tudatosság. Egyszerűen úgy éreztem, dolgom van ezzel a bibliai könyvvel. Egy improvizáció során minden előzmény nélkül az Énekek éneke kezdő sorát kezdtem énekelni: „Csókoljon meg a szája csókjaival a szája.” A cél az volt, hogy dialógusba kerülve a szöveggel, a zenészekkel, s közben a saját hangommal is, megtöltsem az Énekek énekét tartalommal.
Tóth Evelin évek óta járt a Mediawave-re, amikor egyenrangú társra lelt Hammid Drake-ben, a kortárs dzsessz egyik legjobb dobosában. – Figyeltem, ahogy a magyar dzsessz-szakma rajongása közepette zenél, miközben mintha egy kör közepén állna, egyedül. Az ember kezdett el érdekelni. Talán megérezte, hogy „másképp” figyelem; egy alkalommal odajött hozzám. Így kezdődött, s tart a mai napig közöttünk a barátság.
Az éneklés is egyfajta imádság – vallja Tóth Evelin. – Zenélés közben az ember képes a gondolattalan létezésre, elengedi az akaratát, és átéli a megteremtettségét. Feloldódik abban, hogy egy elgondolt terv része, s ha minden apró részlet működik, képes bevonni ebbe az élménybe másokat.