Újabb rúgás a falvak, kistelepülések világába

Megdöbbentőnek tartom azt a kormánytervezetet, amely a kistelepüléseken szolgáló lelkészek jövedelemkiegészítését vonná meg, és amely a hitoktatók finanszírozását is nullára csökkentené. Szlovákiában, Romániában a lelkészek állami fizetést kapnak (nemcsak a szlovák, román, hanem a magyar egyházak, felekezetek lelkészei is!), mert feltehetőleg ezek a nemzetek tudják, hogy milyen fontos az a szolgálat, amelyet papjaink, lelkészeink ellátnak az egész társadalom javára. A mi kormányunk pedig a jövedelemkiegészítést is el akarja venni.
A településünkön, Nagyvázsonyban szolgáló római katolikus lelkészek további kilenc helyen miséznek, a református lelkipásztor hét helyen, az evangélikus lelkészünk szintén hét helyen szolgál. Természetesen nem „csak” vasárnap, hanem mindennap, hétfőtől hétfőig. Szerepük, szolgálatuk olyan szolgálat, amelynek értéke felbecsülhetetlen, pénzben nem kifejezhető és pótolhatatlan. Nézzünk néhányat tevékenységükből.
Lelkészeink, hitoktatóink a hagyományos munkájuk mellett (istentiszteletek, temetések, keresztelések, bajban lévő családok lelkigondozása) egyúttal műemlékmentők, annak minden járulékos tevékenységével: forráskutatók, pályázatírók, pályázatmenedzserek, sokszor kétkezi munkájukkal vagy a társadalmi munka megszervezésével karolják fel a falukép szempontjából meghatározó, az összmagyarság egyetemes kincsét is jelentő templomaink, egyházi épületeink, templombelsőink, orgonáink stb. felújítását.
Lelkészeink, hitoktatóink programszervezők, kulturális menedzserek is. Közösségeiket jellemzik azok a hagyományos lelki, szakrális programokon túlmutató, bár azt is szolgáló események koordinálása is, ahol értékvesztett, értékvesztő világunkban nagyon sok idős és fiatal résztvevő kap erőt, feltöltődést hétköznapjaihoz. Ilyen programok az előadások, fórumok, koncertek, kiadványok szervezése, sportprogramok, amelyeket szintén vállalnak azok a lelkészek és hitoktatók, akik egyházainkban szolgálnak.
Lelkészeink, hitoktatóink gyermekmunkások is, hiszen a kötelező hittanórákon túl számos gyermekprogram szervezői, együttműködői. Gondolok itt táborokra, játszóházakra, kézművesprogramokra, kirándulásokra, ahol a résztvevők fontos erkölcsi, hitbeli ismeretek mellett a szintén fontos honismereti, környezetvédelmi, kulturális ismeretekkel is gazdagodnak. Nem elhanyagolható szempont, hogy ezen programokon rendszerint a jobb anyagi körülmények és a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek együtt vesznek részt. Nemzetünk felemelkedésének szempontjából is rendkívül fontos értékekkel gazdagodnak, úgy mint türelem egymással szemben, megértés, szolidaritás és bajtársiasság.
Lelkészeink, hitoktatóink családgondozók, kríziskezelő szociális munkások is. Számos lelkész, számos hitoktató van jelen és ad erőt a legnehezebb pillanatokban. Ilyen napok, amikor a családfő vagy a család valamelyik kereső tagja elveszti munkáját, és a feleslegesség érzése tölti be lelkét, ami aztán kihat az egész családra, az egész család életére, a gyermekek mindennapjaira. Az egyház hivatalos szolgái ott vannak akkor is, amikor valamelyik család bűncselekmény áldozata lesz, amikor tragédia történik egy mikroközösség életében, és próbálnak segíteni újrakezdeni, feldolgozni, talpra állni. Nem tudjuk felbecsülni, hány család és hány gyermek menekült meg öngyilkosságtól, szenvedélybetegségektől, válástól, egyéb következményektől azért, mert volt egy lelkész vagy hitoktató, aki a megfelelő pillanatban volt jelen, vagy volt egy egyházi közösség, intézmény, amelyik segített megmaradni, újrakezdeni, feldolgozni, talpra állni.
Annak a nemzetnek, amelynek tagjai élen járnak az öngyilkosságban, a válásban, a szenvedélybetegségekben, nem lehet egyetlen olyan forint sem kidobott pénz, amelyet lelkigondozói, hittanoktatói, erkölcsi munkára fordít.
Tudom, hogy nem csak a mi falunk lelkészeinek, papjainak munkáját jellemzik a felsoroltak. Tanítok egyházi ifjúsági vezetőképzéseken, munkám mellett részt veszek felekezetem, a református egyház különböző szolgálataiban és látom egyházunk falusi szolgáinak munkáját, munkásságát. Az általam megismert nem kevés falusi, kistelepülési lelkész, hitoktató szolgálatára ráillenek soraim. Éppen a falusi szolgálók azok, akiknek több településen, szórtabb vagy sok esetben felekezeti szempontból szórvány helyen kell helytállniuk, szolgálniuk, erejüket több településen kell megosztaniuk. Ezek a kisfalusi, szórvány közösségek jellemzően szegény, szűkölködő egyházi közösségek, így lelkészeik szerény, sok esetben a diplomás minimálbérért végzik munkájukat, és a protestáns lelkészek esetében gondoskodnak családjukról is (amely sokszor tudatosan vállalt sokgyermekes család). A kicsiny nyáj kicsiny stólát is biztosít, hiszen jóval kevesebb azon eseményeknek (pl. keresztelők) száma, ahol a lelkészt jövedelemkiegészítés illeti meg. Tőlük és hitoktatóiktól elvenni a jövedelemkiegészítést nem állami takarékosság, hanem pazarlás: erkölcsi, de anyagi pazarlás is! Joggal érezzük tehát sokan úgy, hogy mindez újabb rúgás a falvak, kistelepülések világába.

A szerző Nagyvázsony polgármestere, hittanoktató