Újjászervezhető-e az intézményes demokrácia?

Legalább egy évtizede nyomon követhetjük a társadalom megállíthatatlan szétesését, a többség és a hatalmi elit döbbenetes széthúzását, aminek következtében végképp megszűnt mindenfajta együttműködés. Így bármennyit beszélnek is az intézményes demokrácia újjáépítésének szükségességéről, ha közben például az egyre igazságtalanabb közteherviselés gyakorlata nyer teret. Mert köztudomásúan manapság kimondatlanul mély szociális és kulturális egyenlőtlenségek érvényesülnek, hasonlóképp a számon kérhetetlen kiváltságok egész sora. Miközben egyebek között reális a veszély, hogy a második negyedévben a 9,6 százalékos munkanélküliségi ráta az esztendő végére könnyen tizenegy százalék fölé emelkedik. És ha mindehhez hozzá vesszük, hogy az elmúlt hónapban az államadósság a GDP csaknem hetven százalékát érte el, a kilátástalan helyzetben lévő önkormányzatok pedig változatlan vehemenciával növelik hiteltartozásaikat, aligha reménykedhetünk bármiben is.
Nap-nap után újra és újra számolnunk kell az amúgy a versengő piacgazdasághoz számtalan szállal kötődő gazdaság negatív hatásának mindenfajta következményével, aminek hatására a szociális krízisként leírható folyamat változatlan erővel kel életre.
Ugyanakkor a vesztésre ítélt, joggal kiábrándult állampolgárok száma szinte a végtelenségig nő, és semmilyen jel nem utal arra, hogy a társadalom nagy többségét érintő szociális fenyegetések akár szemernyit is enyhülnének, hiszen kézzelfoghatóan a gazdaság sebezhetősége még tovább erősödött. S habár az is igaz, hogy a gazdaság mobilitását – többi között – a hazai megtakarítások jelentős növelésével lehetne érdemben javítani, ami viszont valójában csak a beszállítóhálózat következetes reformjával érhető el. Mindehhez nélkülözhetetlen a foglalkoztatottság radikális növelése, az aktív munkaerő a mainál jóval jelentősebb bevonása a legális munkaerőpiacra. Amiben mindenképp meghatározó szerepet játszhat a széles körű állami beavatkozás, mivel önmagában tévedés abban bízni, hogy a fejlesztési erőforrások meghatározó hányada kizárólag az uniós támogatásokkal teremthető meg. Mert ha szemmelláthatólag csökkent is az ország sokat hangoztatott reformkészsége és -képessége, inkább az tűnik fájdalmasnak, hogy ezzel egyidejűleg a többségi társadalom jövőorientáltsága végképp elveszett. Hiszen tény, hogy a tízezres nagyságrendben elrendelt kilakoltatások száma folyton emelkedik, mialatt hétszázezer családnak van devizahitele, ebből 70 ezer család áll közel a további kilakoltatáshoz, illetve 716 ezren kerültek fel már a bar-listára.
Míg azonban továbbra is számolnunk kell kiszámíthatatlan gazdaságpolitikai fordulatokkal, az igazságtalan egyenlőtlenségek sokaságával, a kormányzati hatalom önkényes és indokolatlan beavatkozásaival, a színlelt piacgazdaság aligha vezet olyan társadalmi szerkezethez, amelyben újjászerveződnek a demokrácia intézményes formái. Aminthogy merő tévedés azt állítani, hogy önmagában a világméretű gazdasági válság rendítette volna meg a közvélemény hitét a piacgazdaság életképességében, hanem sokkal inkább annak felismerése, hogy a piac önszabályozó jellegének erősödése sehová sem visz. Még ha igaz is az, hogy a társadalom kisebb-nagyobb csoportjait mindmáig jellemzi a kockázat- és konfliktuskerülés, egészére mégsem jellemző a rövid távú gondolkodás. Ha így lenne, bízvást feltételezhetnénk, hogy a versengő piacgazdaságba való beépülés motivációja valamennyi állampolgárból kiveszett. Holott empirikusan legfeljebb az állapítható meg, hogy a társadalom nagy többsége valóban elégedetlen a mostani kapitalista viszonyok jelenlegi állapotaival, mint hogy nagyobbrészt szembeszökő ellentmondás rejlik az érvényesülés vagy a siker kívánatosnak tartott útjai és a feltételezett valóság között. Végezetül nemcsak azért vált menthetetlenül törékennyé a mostani demokrácia, mert hatalmasra duzzadt a pénz- és kegyosztó államháztartás, hanem sokkal inkább azért, mert egyre bizonyosabbá vált, hogy az imamalomszerűen hangoztatott vállalkozások nagy része csak igen kevesek javát képes szolgálni. Mint ahogyan változatlanul súlyos gondok forrása az immár közhelyszerűen emlegetett kiszámíthatatlanság, s nem kevésbé a többé-kevésbé betartható szabályok kidolgozatlansága.

A szerző szociológus, egyetemi oktató