Világrend

Akit az adófizetők pénzéből kisajtolt milliós álomfizetéseken túl érdekel még valami más is, azt bizonyára felvillanyozza a hír, hogy a jelek szerint Huntington végképp lenyomta Fukuyamát. Az ezredforduló-várás számmisztikával átitatott hangulatában utóbbi szerző a történelem végét jósolta, míg előbbi ugyanazt a történelmet a civilizációk összecsapásaként írta le. A történelem berekesztéséről azóta kiderült, hogy az csupán a liberális társadalom apoteózisa lett volna: minden hegemón berendezkedés szeretné ott megállítani a história folyását, ahol éppen jó neki. Ahogy a dolgok állnak, úgy tűnik: nem a történelemnek szakad vége, hanem a diktatórikus hajlamú neoliberalizmusnak, pedig már úgy elhitte magáról, hogy minden világok legjobbika. Amit válságként élünk meg, csak egyik részről negatívum – másik részről viszont talán egy új világrend forgolódik az idő méhében. Más kérdés, mi mindent sodor magával, amit értéknek gondolunk: szabadságjogokat, identitásokat, kulturális illúziókat. Huntington legalább nem dugta a fejét a homokba: tudomást vett például a hódító iszlámról, amely civilizációs térfoglalásnál nem volt még nagyobb az európai keresztény hatalmak gyarmatosító expanziója óta.
A huntingtoni sikert onnan lehet tudni, hogy míg Fukuyamával jószerivel már a kutya sem foglalkozik, Huntingtont halálában is bőszen cáfolják. Most a Bertelsmann Alapítvány és a heidelbergi egyetem politikatudományi intézete veselkedett neki eme nemes feladatnak. Szerintük nem igazolódott be a borúlátó jövendölés, miszerint közeledik az egész világra kiterjedő „kultúrák háborúja”. Igaz, az sem mondható, hogy távolodik. A derék németek elismerik ugyan, hogy az utóbbi negyedszázadban ugrásszerűen megnövekedett a kulturális konfliktusok száma (ezt bajos volna tudományosan tagadni), ezek fő kiváltó oka azonban állításuk szerint mégsem csak az ellentétes értékekben, a nyelv és a vallás kulturális széttagolódásában vagy az eltérő történelmi tapasztalatokban keresendő. A friss tanulmány szerint ötből négy konfliktus esetében kizárólag egyazon országon vagy államon belüli jelenségről van szó, s ezek hátterében az adott ország nyelvi és vallási széttagozódása áll. Ez pedig ugyebár nem kultúrharc: a civilizációs küzdelem már csak olyan, hogy tisztességtudóan megtorpan az országhatároknál. Érdekes dilemma, hogy heidelbergi szemüvegen keresztül minek számít a szlovák nyelvtörvény: szerintem sem az egyötödbe, sem a négyötödbe nem illik.
További kiváltó tényező lehet az esszé szerint a 15–24 év közötti fiatal férfiak nagy társadalmi aránya (ezek képesek kakaskodni, farktollat rezegtetni), az aluliskolázottság, a rendelkezésre álló mezőgazdasági területek nagysága és a gazdasági fejlődés csökkenése, valamint a demokratizálódás hiánya. Aha. Az időjárást kifelejtették. A tanulmányban amúgy Aurel Croissant és Uwe Wagschal értékelte ki a heidelbergi egyetem adatbankját, amely az 1945 óta világszerte történt konfliktusokat fogja össze; bármit jelentsen is ez. Eszerint a kulturális konfliktusok száma a nyolcvanas évek óta meghaladja a nem kulturális eredetű konfliktusok számát – ebből vonták le a konzekvenciát, hogy Huntingtonnak nincs igaza. A tavaly elhunyt amerikai politológus már a kilencvenes évek elején világszinten a kultúrák összeütközésére figyelmeztetett A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében, ám a heidelbergiek szerint háborúskodásainkban egyelőre elenyésző a muzulmán tényező – a Közel-Kelet, Afganisztán, Irak vagy Irán alig szerepel a hírekben. De mostanában azért ne fektessenek Bertelsmann-részvénybe…