Se kommunizmust, se kapitalizmust! – ez volt az 1956-os forradalom legfontosabb és legérdekesebb jelszava. A forradalom lázában égő ország zseniális jeligéje, amelyet a Szovjetunió, pillanatnyi habozás után nekilódulva, teljes dühével elutasított, tankhadosztályaival eltiporva a forradalmat. Hazai csatlósaival együtt – akik ma a globalokrácia leglelkesebb zászlóvivői – mindvégig azzal vádoltak aztán, hogy vissza akartuk hozni a kapitalizmust; e jegyben buzgón akasztgattak is.
Bölcseleti szempontból a Nyugattal sem jártunk jobban, amely, úgy tetszik, ugyancsak szilárdan meg volt győződve arról – ha ezen meggyőződését nem hangosította is ki ágyúszóval –, hogy valójában mi bizony kapitalizmust akartunk. A néma feledésre ítélt ország ezt nagyjából el is hitte, amiben nem csekély szerepe volt az értelmiség hanyagságának is: nem nagyon kísérelte meg senki, hogy a magyar forradalom világtörténetileg egyedülálló lényegét megfogalmazza. Legalább teóriát adjon, ha már a valóság elveszett! Így hát, midőn az úgynevezett rendszerváltással, minden átmenet nélkül, azon kaptuk magunkat, hogy a szocializmus helyett immár az addig minden rossznak elmondott kapitalizmust építjük – méghozzá annak régebbi, 1956-ban elutasított, kétségkívül humánusabb fajtája helyett az új, irgalmatlan, globalokrata változatát, amely a tegnapi bolsevikok szívéhez feltűnően közel állt –, a kissé meglepődött országnak (vagy annak a valaminek, ami a hűlt helyén még megtalálható) nem is volt nehéz bemesélni, hogy ötvenhat céljai ezzel teljesültek. Annak a néhány berzenkedőnek, akik ezt, akár csak féltréfásan is, kétségbe vonták, annyi esélye volt csak a sikerre, mint ha valaki légpuskával tankokra lövöldöz.
Tanács az ünnepi szónokoknak
Nem csoda, ha ily mód október 23-át bajos megünnepelni, s kiváltképpen az ünnepi szónokok ha nemigen tudnak mit mondani: éppen csak az esemény lényegére nem szabad utalniuk. Két éve, hogy egy távoli ismerős képviselő felhívott, adnék nekik valami ötletet, nincs jelszavuk 23-ra. Hát – válaszoltam –, nem is olyan könnyű kérdés. Két jelszavunk volt: „Ruszkik, haza”, ez volt az egyik, amit mégsem lehet kiírni, elvégre bizonyos értelemben már hazamentek; legfeljebb meg lehetne toldani azzal, hogy tényleg menjenek haza, mondtam féltréfásan most is. „Se kommunizmust, se kapitalizmust”, ez volt a másik, „de gondolom, emögött sem akarnátok menetelni”. „Hát nem”, mondta a távoli ismerős. „Megértelek”, válaszoltam, „adj haladékot holnapig, addigra kigondolok valamit, hívj fel reggel”. „Jó”, mondta ő.
Éjfél után, szemem lehunyva eszembe jutott a Hunyadi csillagának első sora, Aranytól, „Csillag jött fel, fényes csillag”, ez jó lesz, ez ugyanaz, mondtam magamnak; a képviselő azonban nem hívott fel, sem reggel, sem később, nem hívott fel soha többé. Ahhoz meg túlságosan is megrázó volt, számomra legalábbis, a sor – tessék csak kikeresni az Arany-összesből, tessék elolvasni az egész verset –, hogy házaljak vele. Vagy hallják, vagy nem hallják, mondta Ezékielnek is az Úr.
„Vagy szocializmus, vagy kapitalizmus”, mondta a sem-sem helyett annak idején a Párt, mondja ugyanaz a Párt ma is, mondja végső soron valamennyi párt, a rosszak és a jobbak is. „Akármit tesztek, vesznetek kell, / mi összeesküdtünk az elemekkel, / s Fajtáddal pusztulásra jutsz,”, mondja Mefisztofelész, Goethénél, az öreg Faustnak, közvetlenül annak halála előtt (Kálnoky László fordítása). Rettenetes mondat, mely egyértelműen az ökológiai katasztrófára vonatkozik (Goethe mindent tudott), arra a pillanatra, amelyben Faust és vele együtt az Úr is elveszti Mefisztofelésszel szemben a fogadást.
Akármit megtehetnek velünk
A fogadás motívumát és vele együtt világkölteményének alapkoncepcióját Goethe a Jób könyvéből vette, amelyben első ízben köt az Úr fogadást a sátánnal. Ez a fogadás nem valami cinikus játék, ahogyan sokan félreértik, hanem annak a jele – mint Northrop Frye Kettős tükör című, grandiózus bibliainterpretációjában írja –, hogy az Úrnak is van az ügyön vesztenivalója. Goethe Faustja ennyiben a bibliai könyv parafrázisa, egy Jób óta jócskán előrehaladott történelmi szituációban. „Akármit tesztek, vesznetek kell” – Goethe csak kimondja, ami a tudatalattiban régóta ott volt, régóta készült; ki tudta mondani, mert átvilágította a lét különböző szintjeit, nemcsak a mefisztofelészi mélységeket, fel tudott tekinteni a mennyei magasságokba is.
Szemben a közhelyszerű vélekedéssel, amely szerint az embereket a környezeti válság problémái nem érdeklik („el vannak foglalva a megélhetési gondjaikkal stb.”), nekem éppen hogy az a benyomásom, hogy a krízis ténye mélységesen meghatározza őket; nem fönt talán, a világos tudatban, de a félig-tudatalatti homályos világában már körkörösen és mindenfelől. „Csinálhatunk, amit akarunk, úgyis végünk van”, ez ma az úgynevezett hétköznapi ember világa, az ő mélységes hitetlenségében, pesszimizmusában, defetizmusában, védekezésre való képtelenségében; ezért is lehet akármit megcsinálni vele.
Faustnak nem Mefisztóval, hanem a Földszellemmel kellett volna találkoznia, a költemény elején őt idézi meg, de látványát nem tudja elviselni, s így már a kezdet kezdetén elbukik. Szövetséget, mást nem tehetvén, az ördöggel csak jobb híján köt aztán, és ez a jobb híján kötött szövetség elveszejti.
A Földszellem megidézésének motívuma ősi bölcsességre vezethető vissza. A buddhista megváltás szellemvilágát kilencemeletes pagodához hasonlították, abban kellett a megváltást keresőnek felkapaszkodnia. A végső, legigazibb megvilágosodás a kilencedik emeletnek is fölötte van, a megnevezhetetlenben; nyugodni azonban a pagoda a földtudaton nyugszik, amely még nem is emelet, csak éppen mindennek az alapja. Ez a földtudat valójában szellemlények sokaságából áll, kissé bumfordi, de végtelenül jóindulatú lények közösségéből, akik részt vesznek az emberek fájdalmaiban és örömeiben; velük kell a tanítványnak kapcsolatba kerülnie. Ha ezt a találkozást elvéti, netán lenézi, még csak nem is keresi, juthat akármilyen magasra, szert tehet akármennyi tudásra, csak kárát látja az egésznek.
Nos hát pontosan ebben a helyzetben találja magát a mostani világcivilizáció, persze, mutatis mutandis, nem szellemileg, hanem a maga sehová sem vezető materialista igyekezetében – csak hogy a kudarc annál kétségbevonhatatlanabb legyen. Kétségbevonhatatlan és kétségbeejtő. Nem a kilencemeletes pagodát építjük, szellemileg vagy lelkiképp, önmagunkban, hanem – a Földtől teljesen függetlenülve, kilőjük magunkat, mint egy űrhajót, a semmibe.
Az ökológiai krízisre egyik rendszernek sincs gyógyszere. Ilyen értelemben, távolról nézve, a kettő tulajdonképpen egybeesik.
Na de hát mit akartatok?, tették fel némelyek már 1956 telén is a kérdést, s úgy tetszik, racionális válasz a kérdésre valóban nem adható. A ráció mintha ma már csak azt tudná bizonyítani, hogy nincs remény. Nem mintha eleve a rációval volna baj; a mefisztóilag megkísértett ráció csalt ontológiai csapdába minket, s a kiutat ebből ma persze már nem leli.
A buddhista szerzetes dilemmája
A sem-sem mint találós kérdés viszont fel tudja idézni benső erőinket, és ennyiben a – „nyilvános dokumentum” jelentésű – zen buddhista koanokhoz hasonlítható, csakhogy nem magánemberi, hanem történelmi síkon. A koan paradoxona arra való, hogy a megmerevedett halotti pontból kirobbantsa az embert. Íme, egy példa: a zen buddhista meditációs szektát egy Bodhidharma nevű pátriárka hozta át Kínába Indiából; a „Miért jött el Bodhidharma napnyugatról?” kérdés metaforikusan azt jelenti: „Mi értelme egyáltalán a világnak?” A koan pedig: egy vándor szerzetes útja szakadék peremén vezet el. Megcsúszik, fogaival még éppen el tud kapni egy kiálló gyökércsonkot, így függ ott, tátongó mélység fölött. Arra jön odalent egy világi ember, és felszól neki: „Miért jött el Bodhidharma napnyugatról?” A szerzetest arra kötelezi fogadalma, hogy erre a kérdésre minden körülmények között válaszoljon, öngyilkosnak lennie viszont mint buddhistának nem szabad. Mit tegyen a szerzetes? Amiből nyilvánvalóan kitetszik, hogy ama bizonyos harmadik, nem az – amúgy is illuzórikus – két szélső pont között helyezkedik el, hanem valami „egészen más”. Ha félig-meddig öngyilkossággal ért is fel, a koanra mi megadtuk a választ. A nagybirtokok, gyárak magántulajdonának visszaállításáról – amiben az úgynevezett baloldali kormányok azóta élen jártak – természetesen szó sem lehetett, a kistulajdon megvédelmezéséről viszont igen, ami, ha eleresztjük a képzeletünket, s a biogazdálkodásra, biodinamikus gazdálkodásra gondolunk, akár a távolabbi jövőbe irányuló érzületnek is bizonyulhat. A centralizált szocialista állam helyett néhány nap alatt létrejött a munkástanácsok, forradalmi bizottságok világa; vagyis minden tekintetben a Föld, a valóság közelében voltunk. Átszakítva a modern ipari társadalom elidegenedettségének falait, amiért némelyek, utólag, a magyar forradalmat romantikus, sőt olykor XIX. századi mozgalomnak nevezték.
Az elbukott terv felélesztése
Lehet, hogy romantikus volt, de nem a múltba fordult, hanem a velünk szemben álló betonfal ellen irányult, az ellen az elidegenedettség ellen, amely a mostani társadalmakat újra meg újra egyetlen halott tömbbé cementálja össze. A forradalom, ennyiben, Isten mozdulatának tekinthető, az egyes ember és a közösség egyszerre, együtt való megelevenítésének, úgy, amint erről a rejtelmes Jóel próféta könyve beszél: „És lészen ez, hogy kiontom az én lelkemet minden emberre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti véneitek álmokat álmodnak, és a ti ifjú népeitek látásokat látnak. Sőt még az én szolgáimra és szolgáló leányaimra is kiöntöm az én lelkemet az napokon. És csudákat teszek az egeken és a földön, vért, tüzet és ködoszlopokat. A nap setétséggé válik, és a hold vérré, minek előtte eljő az Úrnak nagy és rettenetes napja.”
És itt már nem a hajdani forradalomról, hanem a felénk közeledő ökológiai katasztrófákról beszélek; az idézetből azonban mégsem a rettenetre, hanem a nép – a „fiak és lányok” – megelevenedésére szeretném vetni a hangsúlyt. Ha lehetne még remélni, amit Jóel próféta mondott: hogy évszázadok, talán évezredek többé-kevésbé tehetetlen sodródása után ezek a vének és ifjak – „fiaink és leányaink” – halálos alvásuk nyűgözetéből felserkenve kezdenék újra átgondolni az egészet. Ha vallási – buddhista és keresztény – példákat hoztam a fentiekben, nemhiába tettem; nem valamely tételes vallásra utalva ezzel, hanem mert valószínűnek tetszik, hogy tényleg nagyon régen, a valósághoz való alapvető viszonyunkban eltévesztettük az útirányt, sőt önmagunkat is elveszítettük; s hogy fel tudjuk építeni önmagunkat újra, önmagunkban, s valamilyen, a természetnek is kézről esőbb módon értsük meg, micsoda az ember – ne akarja eltörölni mindenestől az elbizakodott fajt a Földről –, ahhoz, ha vannak még számunkra ilyenek, a titkok közé kell leszállnunk.
Az ötvenhatos forradalom után a bős– nagymarosi vízlépcsőrendszer elleni küzdelem volt a második olyan eset, amely megmutatta, hogy van bennünk tehetség a halál szorításából kitörni. Érdekes módon a politikusok valahogy nem szeretnek erről a mozgalomról beszélni, talán mert érzik, hogy benne az „egészen más” jelent meg. Éppen ezért annyira visszataszító, ha bizonyos erők – persze, a vízügy! – ebben a kizsigerelt, immár halálosan kifárasztott országban újra meg újra a bős–nagymarosi tervnek vagy e terv bizonyos részleteinek a felújítását kezdik szorgalmazni.
Az állam is a zöldek kötelessége
Az úgynevezett közemberek mozgalmait nem elfojtani vagy fumigálni, hanem hivatalosan támogatni kellene. „Akármit tesztek” … az őrült állam átépítéséhez előbb-utóbb hozzá kell látni. Rajtunk már csak egy ökológiai forradalom segíthet, méghozzá olyan, amelynek részben felülről, a kijózanodott és elmélyült állam, részben alulról, a zöldmozgalmak felől kell kiindulnia. Ott van a bökkenő, hogy ezen alul nincs üdvösség, sem élet. De van még valami más is. Faust Mefisztofelész karmába került lelkét Goethénél végül Gretchen imái mentik meg, aki mondhatatlan szenvedések után felkerült a Mater Gloriosa társaságában, az Égbe. Northrop Frye is, a Bibliáról írott könyvében, talán nem is oly furcsa módon, annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az ökológiai krízis gyógyításához először is férfi és nő viszonyát kell meggyógyítanunk. Ránk, magyarokra, siralmas demográfiai helyzetünkben ez kiváltképp érvényes lehetne. Maradjunk egyelőre a Földön – a Földet bízták ránk, nem az Eget.
A szerző író, képzőművész
origo.hu
Orbán Viktor megmutatta büszkeségeit
