A büszkeségek falán

Hétfőn éjjel érkezett haza a magyar birkózóválogatott a múlt heti dániai világbajnokságról, az ott aranyérmes Kiss Balázs második hazatérése pedig tegnap reggel nyolcra datálható, addig ugyanis a barátaival ünnepelte a kiemelkedő eredményt. Ehhez képest még délelőtt hajlandónak mutatkozott egy beszélgetésre. Hiába, jó az állóképessége.

Úton-útfélen megjelent diadala óta, hogy 1991 után lett újra világbajnoka a magyar birkózásnak. Felfogta már tette nagyságát? – fordultunk a kötöttfogású 96 kilósok friss vb-győzteséhez.
– Dehogy, még el kell hozzá telnie egy-két hétnek. A döntő után sem fogtam fel sokat, álltam és széttártam a karom, aztán amikor lejöttem a szőnyegről és a többiek dobáltak a levegőbe, akkor kezdtem kapisgálni, hogy valami mégis történhetett. Azóta viszont már itthon is megünnepeltük a sikert a barátaimmal, akik olyan szívhez szólóan beszéltek hozzám, hogy teljesen elérzékenyültem. Persze lehet, hogy a sörök is segítettek ebben.
– Tizennyolc évvel Farkas Péter után ért a csúcsra, ha csak a többszörös világbajnokokat említjük, rajta kívül Komáromi Tibor, Tóth István, Kozma István, Polyák Imre nyomdokaiba lépett. Az egykori nagyságok hatnak még a maiakra?
– Nagyon is, igazi ikonok ők a számunkra. Minden alkalommal, amikor belépünk a Nemzeti Sportcsarnok Müller Ferdinándról elnevezett edzőtermébe, felnézünk a büszkeségek falára, ahol az olimpiai, világ- és Európa-bajnok magyar birkózók képe díszeleg. Mindig az volt a vágyam, hogy ide felkerüljek, s most, hogy sikerült, arra törekszem, ne csak egy sor legyen a nevem alatt.
– A mai kiegyensúlyozott mezőnyben van erre esélye? A korábbiakhoz képest most alig akad valaki, aki sorozatban szállítani tudná a kimagasló eredményeket.
– Tényleg így van, manapság akár tizenhat ember odaérhet a dobogóra, vagy annak a tetejére. Pár éve jót nevettünk, ha olasszal vagy franciával sorsoltak össze minket, mert az biztos győzelemnek számított, most meg olimpiai aranyérmeseik vannak. Bebikásodott a mezőny, nincs könnyű meccs, mindenki kemény ellenfél.
– Akkor Herningben mi döntött ön mellett?
– A jó alvás számomra kulcskérdés, mint ahogy az is, fejben ott legyek a spiccen, s a legfontosabb, bár furán hangzik, hogy meg kell tanulni nyerni. Nekem ez ifiben, juniorban sikerült, de mondták az edzők, az lesz az igazi, ha felnőttben is kamatoztatni tudom ezt a képességemet. Nagyon kell koncentrálni, elhinni, hogy nincs elvesztett meccs, elrontott fogás. A vb előtt sportpszichológussal is beszélgettem, s igazán jót tett. A hit az alapja mindennek, ha elhiszed, hogy győzni fogsz. Most elhittem, a svéd meg nem, ez döntött a fináléban.
– A hit mellé azért, gondolom, nem árt a felkészülés sem.
– Az az alap, s nekem ezúttal kiváló visszajelzések jöttek a futások, súlyzózások során. Aztán a birkózásnál is, akikkel eddig szenvedtem, azok összeestek a kezem között, az olimpiai bronzérmes kazahot például fogtam, s a halálba hajtottam. Szakosztályelnökünk, Tóth István (kétszeres világbajnok, olimpiai ezüstérmes – a szerk.) mondja mindig, neki kell állni komolyan edzeni, s egyszer csak történik valami, elkezdünk nyerni. Velem tehát valami történt, így most már tudom, mi kell a vb-aranyéremhez.
– S a további sikerekhez?
– Túl messzire nem tekintek, ráadásul most a tanulás kerül a középpontba, végzős vagyok a Budapesti Gazdasági Főiskola vendéglátó és turizmus szakán, de elég sok a lemaradásom. A londoni olimpia még messze van, a pihenés után egyelőre csak a jövő áprilisi azerbajdzsáni Eb-re koncentrálok. Európa-bajnok még úgysem voltam.