A válság első éve: a legrosszabb még hátravan

Túl vagyunk rajta. Most már jöhet a fellendülés. A nehezét már túléltük. – Ilyen és ehhez hasonló véleményeket olvasni a hátunk mögött hagyott egy év gazdasági és pénzügyi viharait elképesztő magabiztossággal elemző hivatalos megmondóemberektől. Persze ugyanilyen határozottan nyilatkoztak egy évvel ezelőtt is be nem gyűrűző, reálgazdasági hatását tekintve semleges pénzügyi botlásról, sőt az azóta már mindannyiunk örömére alapítványok fölött, szigorú, összevont szemöldökkel őrködő egykori első számú vezető még arra is vette a bátorságot, hogy magabiztosan pozitív növekedést jósoljon hazánknak a 2009-es évre. E cikk szerzőinek ez volt az a pillanat, amikor úgy érezték – védendő az egyre kisebb presztízsű közgazdászmundér becsületét –, hogy tollat kell ragadniuk, s a fősodratú véleményformálók károgó kórusa közepette a Magyar Nemzetben cikksorozatot jelentettek meg, amelyben megpróbálták elemezni a kialakult helyzetet, a válság kialakulásának okait, s a hivatalos verziókkal szemben egy életszerű jövőképet felfesteni az érthetetlen közgazdasági fogalmakkal szemben a saját tapasztalatait előtérbe helyező realista többség számára.
Tekintsük gyorsan át, milyen találati aránynyal dolgoztunk:
1. Tavaly októberben még négyszázalékos GDP-növekedésről beszéltek kormányzati szinten. Mi nem átallottunk öt-tíz százalékos GDP-visszaesésről beszélni idénre, melynek következtében még szakmai körökben is csak lesajnáló mosolyt kaptunk. Ha szerencsénk van, év végére megússzuk hét százalék körüli visszaeséssel…
2. Húsz százalék körüli munkanélküliséget jósoltunk. Szerencsés módon ez az arány jelenleg tíz százalék körüli, amely szint valószínűleg nem vigasztalja azokat a százezreket, akiknek tavaly még stabil munkahelyük, biztos egzisztenciájuk volt. Ugyanakkor ez a statisztika nem tartalmazza a válság okán leginkább érintett építőiparban jórészt feketén foglalkoztatott sok ezer ember létbizonytalanságba kerülését.
3. Összeomló részvény- és devizaárakat jósoltunk. Ugye emlékszünk még az idén márciusi 1300 forintos OTP-re és a 315 forintos euróárfolyamra? Az azóta tapasztalt töretlen emelkedés és látszathelyreállás ugyanakkor magában hordozza egy újabb, akár a korábbiaknál is pusztítóbb lejtmenet lehetőségét. Az okokra egy későbbi cikkünkben még visszatérünk…
4. Kis- és középvállalati hitelfelvételi lehetőségek drámai szűkülését is vizionáltuk. Aki érintett ebben a szegmensben, valószínűleg maximálisan megerősíti ezen kasszandrai jóslatunk bekövetkeztét.
5. A költségvetés bevételi oldalának látható nem teljesülése miatt újabb és újabb megszorítások bevezetésének lehetőségére figyelmeztettünk. Meg is lehet nézni a napokban beterjesztett jövő évi büdzsé ez irányú szándékait. Racionalitást keveset, cinizmust annál többet tartalmaz a beterjesztett előirányzat, borítékolható a végrehajthatatlansága.
Ez a múlt, de bizonyára mindannyiunkat jobban érdekel, mit hoz a jövő. Mivel hivatalos kormánykörökben és elemzői stábokban is eluralkodott valamiféle hurráoptimizmus és érthetetlen magabiztosság, hovatovább győzelmi mámor az IMF-hitel hátán végrehajtott, átmenetileg kétségtelenül költségvetési egyensúly-növekedést okozó megszorítások következményeiként, úgy gondoltuk, újra itt az ideje, hogy a reálgazdaság felől közelítve néhány, reményeink szerint kijózanító tényt megosszunk olvasóinkkal.
I. Mindenféle javulás, plusz elosztható forrás meghatározója a gazdaság növekedése. Amenynyiben ez hiányzik, csak egyes részterületek rovására bővíthetők mások, csökkenés esetén pedig egyre kisebb tortát szeletelhetünk. Ráadásul nálunk a gazdaság szerkezete is torz, hiszen egyes multik teljesítménye alapvetően meghatározza az ország teljesítményét is. Hiába termel többet nálunk egy multi – döntően köszönhetően a világszerte államok és nemzeti bankok által a rendszerbe áramoltatott ezermilliárd dollárok és eurók mesterséges keresletfokozó hatásának –, attól az ország tényleges állapotát meghatározó kis- és középvállalati szektorban a leépülés, az utolsó utáni tartalékok felélése még ugyanolyan ütemben halad. Soha ennyi vállalat, vállalkozás nem szűnt meg, mint az idén, soha ennyire nem volt bizonytalan a költségvetés bevételeinek teljesülése, hiszen egy megszűnő vállalkozás nemhogy bevételt nem jelent, de egyenesen ellátandó többletterhet indukál mindannyiunk közös pénztárcájában. A beterjesztett költségvetés szerkezetét és filozófiáját látva semmi jóra ne számítsunk, semmilyen szándék nem lelhető fel az évtizedes leépülés megakadályozása és megfordítása irányában. Szerencsés esetben jövőre csak nulla-egy százalék körüli csökkenést kell megélnünk – persze ez is azt jelenti, hogy százmilliárd forintos nagyságrendben fognak elvonni mindannyiunktól az egyensúly fenntartása érdekében, ugyanakkor reálisabbnak látjuk az újabb kettő-öt százalékos csökkenést, amely esetben akár 500-800 milliárd forintos megszorítás is lehetséges. Ismerve a háztartások, az önkormányzati szféra kétségbeejtő helyzetét, a kormányzati szándékok irányát, nyugodtan leírhatjuk: ezt a megszorítást tízezreket megmozgató tüntetéssorozat, nyílt ellenállásba torkolló társadalmi, szociális villongások nélkül bizony nem fogjuk megúszni!
II. A munkanélküliség tovább növekszik, hiszen Magyarországon hiányzik a központi akarat a fejlett világban megfigyelhető, akár a protekcionizmus határait is feszegető kormányzati gazdaságélénkítés irányába. Már megint rossz lóra ültünk! A világon mindenhol gigászi küzdelmet folytatnak, költségvetési eszközökkel is élénkíteni próbálják a gazdaságukat, s csak másodlagos figyelem fordul a központi hiány mértékére. Mi lemaradó, későn eszmélő nebulóként még mindig az egyensúlyra figyelünk, közben meg teljesen szétrohad alattunk a reálgazdaság… Ha nem szánt szándékkal teszik, itt érhető tetten a mai gazdaságpolitika és annak irányítóinak dilettantizmusa. Még mindig hashajtóval tömik a pácienst – „tisztuljon csak, egy kis súlycsökkenés még senkinek sem ártott meg” –, pedig már az egész világon a vitaminok korszakát éljük, és újra járni tanítják a betegeket, szemben a csont-bőr, már ülni is képtelen magyar beteggel…
III. A világon az elmúlt hat hónapban szinte mindenhol szárnyaltak a tőzsdék, sok börze magasabban tartózkodik, mint a válság kirobbanása előtt. Köszönhető ez a már említett mesterséges keresletélénkítésnek, amely átszivárgott a pénzügyi piacokra, s vérlázító módon az adófizetők pénzéből fűtötte az elmúlt évtizedek százalékban kifejezett, egyik legnagyobb tőzsdei emelkedését. A színtiszta spekuláció olyan árazási szinteket eredményezett, mintha reálgazdasági hatásai nem lettek volna az utóbbi egy évnek, és minden folyhatna tovább az új évezred első éveiben megszokott mederben. Évtizedes, tőzsdéken is edződött tapasztalatunk azt mondatja velünk: ebből nagy baj lesz! Ne lepődjünk meg, ha a közeli hónapokban egy igen fájdalmas, akár a tavalyi mélységeket is megközelítő tőzsdei esésnek leszünk szemtanúi, hiszen a hivatalos média másról sem beszél, mint a válság végéről, s a központi bankok és kormányok által mesterségesen a gazdaságba pumpált pénzek is elfogyóban vannak. A válságnak ez a szakasza akár mélyebb és elhúzódóbb lehet, mint az első, hiszen rengeteg eszközt kipróbáltak a kezelésére, ugyanakkor szemmel látható, hogy a válságot elindító, túlburjánzott pénzügyi spekulációs tevékenység újra virágkorát éli.
Megdöbbentő számadat: a sokat szidott „mérgezett eszközök”, döntően az úgynevezett CDS-ek, amelyek kis híján romba döntötték a világ pénzügyi piacait, jelenleg újra olyan népszerűek a pénzügyi spekulánsok körében, hogy összértékük meghaladja a világ által egy évben előállított termékek és szolgáltatások értékét! Újra annyira elszakadt egymástól a reál- és a pénzügyi világ, hogy a kiegyenlítődés megint drasztikusan, akár egyik napról a másikra fog bekövetkezni, semmi jóval nem kecsegtetve a megtakarításaikat a pénzügyi piacokon fialtatni próbáló tízmillióknak.
IV. A legveszélyeztetettebb helyzetben a magyar kis- és középvállalatok vannak. Ők szinte semmit sem éreztek az utóbbi hónapok világpiaci megnyugvásából. Folyamatosan élik fel tartalékaikat, segítséget szinte sehonnan sem várhatnak. Belföldi piacuk szűkül, exportpiacaikat a helyi kormányok tíz körömmel védik, előtérbe helyezve a hazai beszállítókat. Magára hagyta őket a kormány, érezhető tehercsökkenésre jövőre sem számíthatnak. Az IMF-hitel likviditásjavító hatása messze elkerülte őket, hiszen érezhetően nem javultak hitelhez jutási feltételeik. A külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok szinte csak a régi kihelyezéseik konszolidálásán ügyködnek, s hiába a százmilliárdos nagyságrendű pluszforrás, ezeknek a bankoknak kisebb dolguk is nagyobb a magyar vállalkozások elfogadható feltételű hitelezésénél. Világtendencia lett, hogy a bankok a gyorsan mobilizálható, gond esetén hamar pénzzé tehető befektetésekben váltak érdekeltté, a reálgazdaságba való pénzkihelyezés kockázatos, immobil, így nem igazán vonzó tevékenységgé vált.
Újra visszaigazolva látjuk régi vesszőparipánkat: egy új, magyar bank alapítása szükséges a válság valódi kezelésének megkezdéséhez.
V. A csillagok jelenlegi állása szerint a jövő év közepétől új kormány, de ami ennél is fontosabb, új felfogású gazdaságpolitikai irányítás várható. Készüljünk a változásra már most, hiszen az új irányítóknak nem lesz száz nap türelmi idejük, s érzésünk szerint a mostaninál még nagyobb világgazdasági viharok közepette kell ezt az amúgy szépreményű, de jelenleg vészesen süllyedő kis magyar hajót békésebb vizekre vezetni.

A szerzők közgazdászok