Az allergiások átka a parlagfűszezon

Ha sikerülne az írmagját is kiirtani a parlagfűnek, Magyarország minden allergiaproblémája megoldódna. Felesleges az irtására százmilliókat költeni – ha nincs parlagfű, másra leszünk allergiásak.
Vajon melyik állítás igaz? Teljesen egyik sem. Attól, hogy sikerülne az országot mentesíteni, sok beteg állapota javulna a nyári időkben, de alig lenne kevesebb allergia, mint azokban az országokban, ahol a gyomot csak képről ismerik. Kétségtelen azonban, hogy Magyarországon a legerősebb, legveszélyesebb virágporallergén (azaz allergiakiváltó fehérje) a parlagfűé. A jóval több mint kétmillió légúti allergiás beteg legalább fele érzékeny rá, és nagy részüknek tünetei is vannak augusztus elejétől akár október végéig. Ezekben a hónapokban az allergiagyógyszerek fogyása több mint kétszerese a téli hónapokénak, amikor nincs pollen, „csak” atka, macskaszőr, penészgomba-fehérje az épületek légterében.
Gyakran hallani idősebb emberektől, hogy gyermekkorukban is volt gyom bőven, de az allergiákat még hírből sem ismerték, nemhogy tüneteik lettek volna. Blackley, az első „allergológus” hasonlókat írt, igaz, hogy az 1870-es évek Angliájában: náluk sokan szenvednek „szénalázban” (azaz szénanáthában), de a kontinensen bőven akad orvos, aki még csak nem is hallott róla…
A világ és benne a parlagfű is sokat változott az elmúlt generációk alatt. Jóval többen éltek vidéken, és élvezhették a kemikáliákban szegényebb, nem csillogóan tiszta, higiénés környezet, a háziállat-kontaktusok allergiaelkerülést segítő hatását. A virágporfelszínek nem voltak dízelkoromszemcsékkel borítva, nem nyeltek el levegőszenynyező kén- és nitrogénvegyületeket, ózonmolekulákat – és így nem is szállíthatták ezeket a kifejezetten allergia-elősegítő anyagokat közvetlenül az orrnyálkahártyára, a szem kötőhártyájára, a legkisebb légutakba; szénanáthát és/vagy asztmát is előidézve. Kevesebb volt a stressz, a frusztráció, a depresszió, az aggódás, amelyek mind elősegíthetik az allergiás tünetek erősödését, súlyosságuk megélését.
És mindenekelőtt kevesebb volt a parlagfű. Széles körben ismertek azok a térképek, amelyek térhódítását tanúsítják a XIX. század végétől mostanáig. Magyarországon ma nagyjából 700 ezer hektár erősen fertőzött ezzel az Európában nem őshonos, a szervezetbe erővel behatoló gyomnövénnyel, de alig van az országnak olyan része, ahol kisebb koncentrációban elő ne fordulna.
Az egész éves Ambrosia-pollenterhelés (ami az egyes virágporszemek 24 óránként egy köbméterben mért mennyiségének összege) 2008-ban Kecskeméten volt a legmagasabb, csaknem 15 ezer szem per köbméter. A szám értékelésében segíthet, hogy a parlagfűpollen-szórás kezdetét a köbméterenként tartósan 10 (tíz!) pollen feletti napi értékben határozzuk meg. Ilyenkor még csak a legérzékenyebb betegeknek vannak tünetei. 2008-ban Kecskeméten azonban harminchárom nap volt, amikor a parlagfűpollenszám egy nap alatt a 100 (száz!) per köbmétert is meghaladta: a csúcson, történetesen 2008. augusztus 23-án 858 darabbal. Ez minden parlagfű-allergiás számára maga a katasztrófa. Az idei szezon első felét jól jellemzi, hogy Mosdóson augusztus 22-én 975-ös értéket mértek. Jelenleg már az ország legtöbb helyén a teljes virágpormennyiség felét a parlagfűpollen teszi ki. Ezek a számok mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy hatékony irtása közös feladatunk. Az igazi, de távolabbi cél azonban az allergiások tüneteinek enyhítése, életminőségük, munkaképességük, tanulmányi és vizsgateljesítményük helyreállítása; az össztársadalmi, allergiákhoz köthető terhek csökkentése a gyógyszerköltségektől a kieső munkaidőn keresztül az életpályakudarcig, ami a betegségek nem számszerűsíthető terhei közé tartozhat – végső soron az új allergiás betegek számának csökkenése. Ez még akkor is igaz, ha a második nagy allergiakiváltó család, a fűfélék kiirtása sem nálunk, sem Angliában, ahol ez a fő ok, vagy a nyírpollenszám csökkentése Skandináviában, ahol ez a vezető tünetkiváltó, természetesen nem jön szóba.
De miért is eredménytelen nálunk a sok, évente meghirdetett akció, a sok elköltött milliárd (voltak évek, amikor egyes számítások szerint akár ötmilliárd is elfolyt a parlagfűirtásra)? Gyakran hallható, hogy a fő pollenforrás a megfelelően meg nem művelt, magára hagyott, nem hasznosított nagybirtokok sora, a művelésből kivont területek, amelyeknek sokszor úgymond a tulajdonosa sem lelhető fel, a temérdek építkezés, amit a meglévő kisebb-nagyobb épületek gyors bontásával, szétverésével kezdenek, hogy utána esetleg évekig csak a sitt és a gyom uralja a területet, és az ember nemtörődömsége, aki már észre sem veszi a mocskos, szemetes környezetet, amelyben él, nemhogy tenne is ellene valamit. Felelős az összehangolt együttműködés teljes hiánya tulajdonosok, kezelők között: megszokott kép, hogy autóutak mentén fél-egy méter szélességben szépen le van nyírva a fű, hogy attól távolabb átadja a helyét az embermagas gyomnak.
Nyilván mindenkinek megvan a felelőssége, aki csak gyomos, parlagfüves földet birtokol, legyen az akár egy nyaraló kis kertje vagy egy nagy park az önkormányzat kezelésében. A felelős megtalálása és a (csak egy részében befolyó) büntetés kiszabása önmagában cseppet sem csökkenti a pollenkoncentrációt, hozzátéve, hogy az adminisztratív munka lassúsága sok helyütt elveszi a büntetéssel fenyegetés élét. Meglepő módon egyes eljárások egyáltalán nincsenek határidőhöz kötve, amint ez a napokban egy tévériportból kiderült. Aki azonban a megoldást a sokszor fizikailag is képtelen idős kistulajdonos megbüntetésében (esetleg a szomszéd házban lakó önkormányzati vagy FVM-dolgozó által), a nagy földterületek talányos tulajdonosaival való csatározásban, tévéspotok legyártásában és szórólapok osztogatásában látja, nemcsak az emberi természettel nincs tisztában, hanem azzal sem, hogy a parlagfűhelyzet Magyarországon össztársadalmi-egészségügyi probléma, amit nem magukra hagyott „károkozók” számonkérésével, hanem, mint minden közös problémát, csak közös, összehangolt erőfeszítéssel lehet(ne) megoldani.
Ehhez egy olyan személy kellene, aki nem a gyomot ismeri elsősorban, hanem az általa szinte már eltakart beteg embert tartja szem előtt, aki egy hatáskörrel, végrehajtó kapacitással rendelkező szervezet élén áll; tudva, hogy az ország melyik részén mikor kell irtani (egyáltalán nem egy időben mindenütt), milyen költséghatékony eljárással, azt hányszor kell a szezonban alkalmazni, mi legyen a lekaszált gyomtömeg sorsa később, hogyan lehet talajjavítással helyreállítani a parlagfűvel borított területeket a mentesítés után. Valaki, aki képes arra, hogy megszervezze a mentesítő technikákat és kapacitásokat, a logisztikát, ami négy-öt eredményes év után a parlagfűpollen irtáshoz (és nem, mint most, az időjárás szeszélyes változásához) köthető erőteljes csökkenéséhez vezethet. Ettől joggal várhatjuk a betegszám és súlyosság csökkenését. A parlagfűpollen ugyanis abban is egyedülálló, hogy az általa kiváltott erős allergiás gyulladás más allergénekkel, pollennel szemben is megkönnyíti az érzékenység, majd a tünetek kialakulását.
Igen, a parlagfű szervezett, hatékony irtására és egy hatékony célszervezet létrehozására mindenképpen szükség van, különben a tehetetlenkedés nemcsak a mostani betegek, de a következő generáció életét is meg fogja keseríteni.

A szerző allergológus, egyetemi magántanár