Az utolsó ellenőrző pont

Ha annyit mondok, hogy a nyáron – sejtésem szerint – két emberrablást is megúsztam Pakisztánban, talán nem hatja meg a szélesebb közönséget. De ha hozzáteszem, hogy ezek körülményei egy atomhatalom szétesését vetítik előre, megérhet egy hosszabb elemzést.

Iszlámábád, 2009 augusztusa. Akciófilmbe illő jelenet részese lettem a pakisztáni főváros utcáin fényes nappal. Rendőrök akartak igazoltatni, én pedig gyanútlanul nyúltam útlevelem után, hogy alávessem magamat az ezzel járó kényelmetlenségnek. Csakhamar azonban újabb fegyveresek érkeztek, mire az „én” rendőreim autóba pattantak, miközben az újonnan érkezettek az ablakon keresztül próbálták megragadni az egyenruhások grabancát. Akik azonban gázt adtak, és vagy száz méteren keresztül vonszolták magukkal üldözőiket.
Sikerült kereket oldaniuk, és eltűntek abban a zűrzavarban, amely manapság nem csupán a milliós nagyváros forgatagát jelenti, hanem egy sokkal apokaliptikusabb, politikai végjátékot.
Mert később kiderült, álrendőrökbe botlottam (vagy ők botlottak belém). Ami nem megy ritkaságszámba manapság Pakisztánban, ahol az államhatalom egyre inkább a szétesés jeleit mutatja. Történik pedig ez olyan országban, amely 1997 óta hivatalosan is atombombával rendelkezik.
De ne szaladjunk ennyire előre.
A globális válság ellenére valószínűleg sokan töltötték a nyarat egzotikus helyeken, ahonnan szénné égve, élményekkel, tapasztalatokkal feltöltve tértek haza. E sorok írója szintén e körbe tartozik apró eltéréssel. Afganisztán és Pakisztán ugyanis nem tartozik a kiemelt turistacélpontok közé. Mindkét országban – amelyekben felváltva töltöttem a nyarat – a nap ugyan forrón süt, de nem célszerű megkísérelni a rövidnadrágos sétálgatást. A forró jelzőt inkább használják a belpolitikára és a biztonsági helyzetre.
Pakisztánban már többször jártam évekkel ezelőtt, és úgy élt bennem, mint a tisztaság, a rendezettség és a sok-sok zöld fa és virág országa. Emlékeim első megroppanását akkor éreztem, amikor Pakisztán kabuli követségén megkaptam a vízumot. Csak 15 napos látogatásra és kizárólag légi úton történő beutazásra adják ki az olcsónak nem nevezhető (60 dollár) beutazási engedélyt. Első alkalommal még csak egy útlevélbe ragasztott cetlin, utóbb már komor pecséttel hívták fel a figyelmemet, hogy a fővároson kívüli területek látogatása előtt engedélyt kell kérnem a belügyminisztériumtól és a célterület biztonsági igazgatóságától. Egyébként pedig magamra vessek, ha Iszlámábádba repülök, mert bármi történik velem, azért csak én vagyok a felelős.
Ezzel kissé bizarr volt szembesülni a szintén nem túl biztonságos Kabulban.
A kabuli 34 fokos száraz meleg után is mellbevágó volt a Benazir Bhutto nemzetközi reptéren fogadó 45 Celsius-fok és a magas páratartalom. Sofőröm megnyugtatott a városba vezető úton: még csak készülődik a monszun, amikor megjön, akkor lesz igazán meleg és fullasztó a pára.
Iszlámábád látszólag nem változott az elmúlt évek alatt. A viszonylag új város utcái továbbra is tiszták és rendezettek, az egymást derékszögben metsző, egyforma felépítésű szektorokat alkotó utcák fasorai szépen zöldellnek, virágoznak, és a tüzes tekintetű hölgyek is elképesztően színesen, a virágokkal rímelve öltöznek.
Új viszont a lépten-nyomon lassítást vagy megállást igénylő rengeteg ellenőrző pont. A biztonságiak hatalmas, szlalomozást igénylő betontömbjeit a sugárutakon is megtaláljuk. Láthatólag egységes szisztéma szerint működnek. Elöl folyik az igazoltatás, a hátrébb álló betontömbökről figyelő gépkarabélyok és gépfegyverek a biztosítást hivatottak ellátni.
Kicsit nyomasztó érzés úgy kanyarogni a betonakadályok között, hogy közben folyamatosan a célkeresztben van a kocsi, amelyben ülök. A pakisztáni hatóságok közleménye szerint az ellenőrző pontoknál lassítani kell és kérésre megállni. A renitens gépkocsikra felszólítás nélkül lőnek.
A közleménnyel szinte egy időben kiadott tájékoztatás szerint a pakisztáni biztonsági szolgálatok több olyan bűnöző banda után nyomoznak, amelyek álellenőrző pontokat működtetnek. Egyenruhában, fegyverrel, minden olyan kellékkel ellátva, amelyek alkalmasak a megtévesztésre. Ez azért nem tesz jót a gyanútlan utazó gyomoridegeinek. Valódi vagy nem valódi a megállásra felszólító fegyveres? El- vagy csak kirabol?
Mindezek a pakisztáni lét elbizonytalanító elemei. Furcsa látványt nyújtanak a követségi épületek köré homokkal töltött kevlárzsákokból épült falak és bástyák is, a valószínűleg tehetős és fontos emberek háza előtt álló fegyveres biztonsági őrök serege, a magán biztonsági cégek páncélozott autóinak lavírozása a forgalomban. Még furcsább, hogy minden üzlet előtt gépkarabélyos őrök álldogálnak, sőt a hamis CD-ket, programokat, DVD-ket áruló kis boltok sem nélkülözik ezt a látványelemet.
A látványos biztonsági intézkedések azonban indokoltak. Az ország a szétesés küszöbére érkezett.
Pakisztánban augusztusban ünnepelték – „rendezetten”, szigorú biztonsági intézkedések közepette – a függetlenség 60. évfordulóját. Ki tudja, miért nem a hatvankettediket, Pakisztán ugyanis 1947-ben szakadt le a korábbi Brit Indiáról, majd vált önálló állammá.
Már a függetlenség elnyerésekor is tartottak a pakisztániak a szomszédos, többségében hinduk által lakott Indiától, és ez a gyanakvás azóta sem szűnt meg a világ második legnépesebb muzulmán országában. A félelemmel vegyes gyanakvás sok mindent meghatározott és határoz meg itt napjainkban is. Maga a főváros, Iszlámábád is ennek köszönheti létét: az ötvenes években az indiai támadástól tartó vezetés inkább új főváros építése mellett döntött (1961-ben fogtak hozzá), mint hogy kézenfekvő megoldásként a legnépesebb, de az indiai határ közelében fekvő várost, Lahort tette volna meg központjául. Az indiai támadás sötét gyanúja hajtotta azokat a pakisztáni tudósokat, akik atomhatalommá tették Pakisztánt. Ezt hivatalosan 1997-ben jelentette be Navaz Sarif akkori miniszterelnök, nagy örömet szerezve a mozlim világnak a hírrel. Az 1998-ban végrehajtott hat kísérleti atomrobbantás részben a világnak szólt, de még inkább üzenet volt a nagy ellenségnek, Indiának, amellyel területi vitái (Kasmír hovatartozása) vannak. (Egyesek szerint ma már Indiát nem nagyon érdekli Kasmír, legszívesebben szabadulna tőle, megoldva a problémát, csak a presztízse ezt nem engedi.)
Ám nem ez az egyetlen szomszédos ország, amellyel területi vitái vannak Pakisztánnak. Kevesen tudják, hogy Afganisztánnal fennálló kapcsolatait is hasonló ügy terheli. (Afganisztán magának követeli a pastuk által lakott varázsos nevű Dél-Vazirisztánt.) Ez különös aktualitással bír napjainkban, amikor az Egyesült Államok, át-átcsapva pakisztáni területekre, esetenként az afgán erőkkel karöltve közvetlenül a pakisztáni határ mellett folytat harcokat a tálibok ellen.
A pakisztáni vezetés rémálmaiban valószínűleg fel-felbukkan az a forgatókönyv, hogy az afgán hadsereg az amerikai erőkkel karöltve, a tálibokat elszántan üldözve, akár meg is szállhatja azokat a területeket, amelyek hovatartozását Afganisztán vitatja.
Ezzel Pakisztán nehéz helyzetbe kerülne, különösen, mivel a 2001. szeptember 11-ét követően kialakult szoros amerikai–pakisztáni kapcsolatok íve az utóbbi években lefelé tartó szakaszához érkezett. Ha a képhez a nagy „mumust”, Indiát is hozzáillesztjük, még kerekebb lesz: a hinduk ugyanis a tavaly novemberben Mumbaiban elkövetett és 2008 júliusában a kabuli indiai nagykövetség elleni súlyos merényletek, terrorakciók mögött egyértelműen a nagy hatalmú pakisztáni titkosszolgálatot (ISI) látják mozgatórugóként. Míg Kína egyértelműen és határozottan Pakisztán mellett tette le a voksát, sőt nukleáris területen is együtt kívánnak működni vele, India minden tekintetben kiáll az Egyesült Államok térségbeli politikája mellett. Nyilván nem a pakisztániak bosszantására, de India egyre intenzívebb afganisztáni jelenlétre törekszik, és nem csupán gazdasági téren.
Ilyen körülmények között érthető a pakisztáni vezetés utóbbi hetekben tapasztalható engedékenysége és növekvő együttműködési készsége az Egyesült Államokkal, különösen, hogy Obama elnök egyik nyilatkozatában már (egyértelműen figyelmeztető éllel) jelezte, hogy az amerikai külpolitika a jövőben leválasztja a kasmíri ügyet az afganisztáni problémakörről.
Ám az amerikai–pakisztáni viszony a mostani együttműködési készség ellenére korántsem a korábbi színvonalú. A CIA és az ISI kapcsolata is megérzi ezt, és a korábban hat-hét százalékos növekedést produkáló gazdaságból is hiányoznak a megszokott mértékű amerikai segélyek. Az országban 25 százalékos az infláció, a korrupció elképesztő méreteket ölt. A globális válság következtében milliószámra térnek haza a pakisztáni vendégmunkások, növelve a belső gondokat. Az afgán határ mentén, Szvat tartományban folyó harcok elől elmenekültek hiába várnak segítségre, a segélyekre szánt pénz elillant valahol. A pénznyelésre alkalmazott technikák jóval kezdetlegesebbek, mint amilyeneket nyolc év óta hüledezve figyelhet itthon a magyar állampolgár. Iszlámábádban naponta vannak tüntetések, amelyeken a menekültek a segélyekkel történő elszámolást és a felelősök elszámoltatását követelik a vezetéstől. Az afganisztáni háború menekültjei százezerszámra nyomorognak a határ menti területeken, és egyre nehezebben viselik sanyarú helyzetüket. Az elégedetlenek jelentős része sodródik a bűnözés felé, illetve válik fogékonnyá a szélsőséges eszmékkel operáló szervezetek propagandájára.
Persze Pakisztán egyes részei eddig is csak névleg tartoztak a központi kormányzat alá. Az átjárható afgán határvidék néhány törzsi területén (ahova pakisztáni fegyveres nem léphet be) nem a pakisztáni törvények az irányadók, hanem a keményvonalas iszlám jog, a saria. Ez olyan vonzerőt jelentett a szélsőséges (afgán és pakisztáni) iszlamistáknak, hogy tömegesen helyezték át székhelyüket a korábban virágzó területekre, ahol a saria számukra kedvező elbírálása a büntetlenséget jelentette és jelenti most is. Ilyen területen él az afgán tálibok hírhedt vezetője, Omar molla is. Nem elveszve a részletekben, szögezzük le: a tálibok nem azonosak az Al-Kaidával (bár van átfedés), és a szélsőségesek nagy mozgalma sem egységes. Palettájuk színes és széles skálájú.
A nehezen átlátható helyzetben vergődő pakisztáni vezetés belső vitáktól, viszályoktól sem mentes. Benazir Bhutto özvegyéről, Ali Zardariról az utca népe csak mint „Mr. 10 százalékról” beszél, utalva a széles körben megfogalmazott, elképesztő korrupciót sejtető vádakra. Zardari, aki a legutóbbi választásokon győztes Pakisztáni Néppárt (PPP) vezetője, egyébként is megosztja a közvéleményt. Sokak véleménye szerint a több mint 11 évet börtönben töltött, nagy hatalmú államfőt mentálisan is megviselték a börtönévek gyötrelmei, felesége máig ható töretlen népszerűsége is nyomasztja, vissza kellene tehát vonulnia.
Számomra csak egyvalami biztos: Pakisztán, amely négy éve még oly kedvező benyomást tett rám, mára megváltozott. Bevallom, néha veszélyesebbnek éreztem a lapok címoldalán valós szörnyűségekkel szerepelő Afganisztánnál. Tapasztalataim erősítették meg ezt az érzést, amikor ott-tartózkodásom során fényes nappal a belvárosban két alkalommal is álrendőrök igazoltattak, motoztak meg. A második alkalommal valószínűleg a helyi titkosrendőrség emberei húztak ki a csávából, amikor megpróbálták elfogni az engem vegzáló álrendőrt. (Ezt az akciófilmbe illő jelenetet írtam le a cikk elején.)
Bizonytalanság uralkodik a fővárosban és vidéken is. Jellemző példa, hogy a külképviseletek gépkocsijai magánrendszámmal közlekednek a támadások, emberrablások elkerülése érdekében. A piros színű, kiváltságokkal járó diplomatarendszám Iszlámábádban a kocsin belül, a felhajtott napellenzőn található szükség esetére. De kívülről jobb, ha nem látja senki, hogy az autóban külföldiek ülnek.
Különösen így van ez a főváros legvédettebb negyedében a Marriott hotel elleni véres merénylet óta, amely egyértelművé tette a biztonság teljes hiányát, és a bizonytalanságot emelte uralkodóvá.
Ha valaki mégis meg akarja csodálni Pakisztán fővárosának és környékének szépségeit, vásárolni akar olcsón valami szép szőnyeget, színes ruhát, remek öltönyt varratna a számtalan szabóság egyikében, ha közelről óhajtja látni a térség legnagyobb mecsetét, a Fejszal mecsetet, ha a Margala-hegyről akar gyönyörködni a panorámában, miután megetette a kószáló majmokat, gondolja meg még egyszer, mielőtt nekivág az útnak, amely valóban kalandos és veszélyes is lehet.
Talán ezért érthető, ha így fogalmazok: a bizonytalan fenyegetés elől a behatárolhatóbb, kézzelfoghatóbb kockázatot választva tértem vissza a választások előtti forrongásban tobzódó Afganisztánba.
Ott legalább biztosan lőnek, és nagyjából tudom, ki és honnan.